— Mi az, hogy “elvileg”? Belélegezhető vagy sem?

— Ilyen mennyiségű metán nem közömbös. Bizonyos idő után vérkeringési zavarok lépnek fel, melyekhez könnyű agyi tünetek társulhatnak. Szédülés, levertség… de csak egy óra vagy esetleg órák elteltével.

— Valamilyen metánszűrővel meg lehetne oldani a kérdést?

— Nem, asztrogátor úr. Illetve nem fizetődik ki a szűrők előállítása, mert gyakran kell őket cserélni, ezenkívül az oxigén százalékaránya is bizony elég alacsony. Ami engem illet, a légzőkészülékek mellett vagyok.

— Hm. A többiek is?

Witte és Eldjarn bólintott.

Horpach felállt.

— Akkor tehát kezdjük. Rohán! Mi van a szondákkal?

— Azonnal felbocsátjuk őket. Ellenőrizhetem még egyszer a pályákat a kilövés előtt?

— Természetesen.

Rohán kiment, maga mögött hagyva a laboratórium hangzavarát.

Mikor a vezetőfülkébe lépett, a nap éppen lenyugvóban volt. Ibolyába játszó, puffadt bíbor korongjának szélébe a látóhatáron egy sötét kráter természetfölötti tisztasággal kirajzolódó fogazott kontúrja harapott.

Mintha óriásira nőtt volna az ég, amely a galaktikának ezen a vidékén szinte roskadozott a csillagoktól. A nagy csillagképek mind alacsonyabban ragyogtak, majd kihunytak a sivatagi homályban. Rohán érintkezésbe lépett az űrhajó orrában levő műholdkivetővel. Éppen most bocsátották fel az első pár fényképezőműholdat. A következő kettőnek egy óra múlva kell indulnia. Másnapra a bolygó mindkét félgömbjéről készített nappali és éjszakai felvételekből az egész egyenlítői övezet képének ki kell rajzolódnia.

— Harmincegyedik fokperc… hetes tetőponti szög. Pályára viszem… — ismételte a hangszóróban egy éneklő hang. Rohán lehalkította, és az ellenőrzőtábla felé fordította karosszékét. Nem vallotta be senkinek, de mindig elszórakoztatta az a fényjáték, amely a szondák bolygó körüli pályára való kilövését kísérte.