A parancsnok nem engedélyezte az éjszakai utazást. Helyi idő szerint öt órakor indultak, még napfelkelte előtt. Az ilyen menetoszlopot kínos lassúsága és a szükség diktálta rendje miatt gyászmenetnek nevezték.

Energorobotok nyitották és zárták be, amelyek ellipszoid alakú erőtérrel borítottak be minden belső gépet: az univerzális légpárnásokat, a mozgó rádióállomásokat és radart, a konyhát, a légmentes, lakható barakká önműködően átalakuló szállítóautomatát és a kis hatósugarú hernyótalpas lézert, amelyet mindenki csak kötőtűnek becézett. Rohán a három tudóssal az elöl haladó energorobotban foglalt helyet, ami elég kényelmetlen dolog volt, mert alig fértek el egymás mellett az ülésen, de legalább igazi utazás illúzióját keltette. A haladás ütemét a gyászmenet leglassúbb gépeihez, vagyis az energorobotokhoz kellett igazítani. Nem lehetett kéjutazásnak nevezni: a hernyótalpasok dübörögtek és bőgtek a homokban, a turbinamotorok elefánt nagyságú szúnyogok módjára zúgtak, közvetlenül a hátuk mögött tódult ki a szabadba hálószerű védőrácsokon át a hűtőlevegő, az egész energorobot pedig úgy imbolygott, mint dereglye a hullámok hátán. A Legyőzhetetlen fekete tűje hamarosan eltűnt a látóhatár alján. Egy ideig az alacsonyan járó vérvörös nap hideg sugaraitól megvilágított, egyhangú sivatagban haladtak, majd egyre kevesebb lett a homok, rézsútosan meredező sziklalapok állták útjukat, melyeket óvatosan ki kellett kerülni. A légzőkészülékek maszkjai és a motorok állandó bőgése senkiben sem ébresztett beszélgető kedvet. Szorgosan kémlelték a látóhatárt, de a táj nem változott — sziklatorlaszok, hatalmas, mállófélben levő görgetegkövek; egy helyen lejtősödött a síkság, és az igen lapos medence alján keskeny, félig kiszáradt patak bukkant elő, melynek vízében a vörös napfény csillámlott.