Folytatták útjukat, most már nagyobb sebességgel, mert a hernyótalpak könnyebben gördültek a köves talajon. Nyugat felől kisebbfajta omlások kísérték őket.
Az utolsó gépkocsi állandó kapcsolatot tartott fenn a Legyőzhetetlennel, a radarok antennái buzgón forogtak, a radarkezelők pedig, meg-megigazítva fejükön a fülhallgatót, a képernyő előtt gubbasztottak, és ételsűrítmény-darabokat rágcsáltak; olykor-olykor valamelyik légpárnás alól kivágódott egy kő, mintha kisebbfajta forgószél kapta volna fel, s szinte életre kelve felpattant a kavicsrakások tetejére. Majd kopár, kietlen dombhajlatok nehezítették meg az utat.
Menet közben vettek néhány kőzetmintát, és Fitzpatrik odakiáltotta Rohánnak, hogy a kova szerves eredetű. S amikor a kékesfekete sávként húzódó víztükör feltűnt előttük, végre-valahára meszet is találtak. Apró, lapos kavicsokon zötyögve ereszkedtek le a parthoz.
Egyszerre minden elnémult, a gép forró fújtatása, a hernyótalpak csikorgása, a turbinák üvöltése, amikor száz méterre tőlük megjelent az ilyen közelségből már zöld színben játszó, látszólag tökéletesen “földi” tenger. Most bonyolult műveletet kellett végrehajtani, mert ahhoz, hogy erőtérrel tudják védeni a munkacsoportot, az élen haladó energorobotot elég mélyen a vízbe kellett süllyeszteni. Az előzőleg légzáró tömítésekkel ellátott gép a második energorobot vezénylésével, nagy hullámokat verve, a habzó vízbe merült, nemsokára már csak nehezen észrevehető sötét folt derengett a mélyben, akkor aztán a központi állomástól kapott jelre a leeresztett gépóriás a felszínre bocsátotta a Dirac-emittert; a part menti vizeket és a part egy részét láthatatlan félgömbként borító erőtér után már hozzáláthattak a tulajdonképpeni kutatáshoz.