Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amit hozott, amit hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül; és…

— Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott. — Á, Janov — mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. — Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől — kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját, hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

— Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

— Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

— Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

— És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

— Igen, de azért az enyém is… még ma is.

— De hát… — Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

— Magával akarok menni — bökte ki Pelorat egy lélegzetre. Trevize elképedt.

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia.

— Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

— Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

— Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát bennük.