— Lehetséges, uram. — Árnyék mereven kihúzta magát, egyenesen előre nézett, és minden erejével megpróbálta megakadályozni, hogy ez az alak felhúzza.

— Tényleg? Hát, én csak annyit tudok, hogy rohadtul fosok tőled. — Wilsonnak homokszín haja, homokszín arca és homokszín mosolya volt.

— Hamarosan itt hagysz minket.

— Remélem, uram.

Több biztonsági ellenőrzésen is áthaladtak. Wilson minden alkalommal igazolta magát. Felmentek egy lépcsőn, és megálltak a börtönigazgató irodája előtt. Az ajtón fekete betűkkel az igazgató neve díszelgett — G. Patterson —, az ajtó mellé pedig kisméretű jelzőlámpát szereltek.

A felső lámpa vörösen világított.

Wilson megnyomott egy gombot a lámpa alatt.

Néhány percig csendben ácsorogtak ott. Árnyék megpróbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van, hogy péntek reggel a repülőn ül és Eagle Point felé repül majd, de ezt maga sem hitte.

A vörös lámpa kihunyt, felvillant alatta a zöld, és Wilson kinyitotta az ajtót. Bementek.

Az elmúlt három évben Árnyék többször látta az igazgatót. Egyszer körbevezetett egy politikust. Egyszer lezárták a börtönt, a foglyok százasával felsorakoztak az igazgató előtt, aki elmondta nekik, hogy az intézmény túlzsúfolt, és mivel ez a jövőben sem lesz másképpen, jobb lesz, ha hozzászoknak.

Közelről Patterson rosszabbul festett. Ovális arca volt, ősz haját katonásan sörtére vágatta.