Még két nap. Az utolsó negyvennyolc óra zabpehellyel és börtönkávéval kezdődött, meg egy Wilson nevű őrrel, aki a kelleténél keményebben paskolta meg Árnyék vállát, és azt mondta neki:

— Árnyék? Erre gyere.

Árnyék gyors ellenőrzést tartott. A lelkiismerete tiszta volt, ami börtönbéli tapasztalatai szerint még nem jelentette azt, hogy nem ül nyakig a szarban. A két férfi nagyjából egymás mellett lépkedett, lépteik zaját visszaverte a fém és a beton.

Árnyék a félelem ízét érezte a torkában, és az keserű volt, mint az állott kávé. Most fog lesújtani rá a rossz dolog…

Agya hátsó sarkában halk hang szólalt meg, azt suttogta, még egy évet hozzácsapnak a büntetéséhez, magánzárkába küldik, levágják a kezét, levágják a fejét. Azzal nyugtatta magát, hogy ez ostobaság, de a szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasából.

— Nem értelek, Árnyék — mondta Wilson, miközben mentek.

— Mit nem ért, uram?

— Téged. Baszottul csendes vagy. Túl udvarias. Úgy várakozol, mint a régi rabok, de hány éves vagy? Huszonöt? Huszonnyolc?

— Harminckettő, uram.

— És miféle vagy? Latino? Cigány?

— Nem tudok róla, uram. Talán.

— Vagy akad benned egy kis nigger beütés. Van nigger beütésed, Árnyék?