Arha testőre és szolgája közeledett lassan a fal belső oldala mellett. Lehajolt, hogy kihúzzon egy vadhagymát. Már jókora csokorral volt a kezében. Azután fölegyenesedett, és apró barna malacszemével hosszasan vizsgálgatta a növénykét. Az évek múlásával egyre jobban elhízott, szőrtelen, sárgás bőre zsírosan csillogott a napfényben.

— Csússzunk le egy darabon a férfiak oldalán — súgta Arha, mire mindketten hajlékonyan, akár valami gyíkok leereszkedtek a fal külső oldalán addig, hogy a széle alatt megkapaszkodjanak, a belső oldalról láthatatlanul. Onnan hallgatták Kezes lassan közeledő lépteit.

— Húú! Húú! Krumpliképű — csúfolódott Arha, sejtelmes susogással, mint a fűszálak között bóklászó szellő.

A nehézkes csoszogás abbamaradt.

— Hé, ott fönn… — szólt a bizonytalan hang. — Kicsikém! Arha, te vagy?

Csönd.

Kezes továbbcsoszogott.

— Hu-húúú! Krumpliképű!

— Húú! Krumplihasú — utánozta társát Pendelyes, majd nyögdécselni kezdtek, hogy elfojtsák a feltörő vihogást.

— Van ott valaki?

Csönd.

— Óó, jól van, jól van — sóhajtott az eunuch, és komótosan tovább-ballagott. Amikor eltűnt a dombhajlat mögött, a két lány visszakecmergett a fal tetejére.

Pendelyes izzadtan irult-pirult a vihogástól, Arha viszont haragosan nézett maga elé.

— Az ostoba vén ürü, mindenütt a nyomomban van!

— Kutya kötelessége — mondta Pendelyes okoskodva. — Az a dolga, hogy vigyázzon rád.

— Vigyáznak rám azok, akiket szolgálok. Nekik a kedvükre teszek. Másnak nem kell a kedvében járnom. Ezek a vénasszonyok és félemberek jobb lenne, ha békén hagynának. Én vagyok az egyetlen papnő!

Pendelyes rámeredt a másik kislányra.

— Óó — sóhajtotta csöndesen —, tudom, te… Arha vagy…