— Ó, nem is tudom, miért. Csak valami mást szeretnék látni! Itt mindig minden ugyanolyan. Itt soha nem történik semmi.

— Bárhol bármi történik, az eredete csak ide nyúlik vissza — jelentette ki Arha.

— Ó, igen, ezt tudom… de azért mégis, legalább azt szeretném látni, hogy valami tényleg megesik valahol.

Pendelyes mosolygott. Mindenkihez jószívű, szolgálatkész lánynak látszott. Kinyújtott, meztelen lába ujjait a forró kövekhez érintette, és így folytatta:

— Tudod, kiskoromban a tengermelléken éltem. A falunk közvetlenül a dűnék mögött húzódott meg, ezért néha lejártunk játszani a parti fövényre. Emlékszem, egyszer láttuk, amint egy flotta húz el odakint a tengeren. A hajók úgy néztek ki, mint valami piros szárnyú sárkányok. Egyik-másiknak hosszú nyaka volt, a végében tényleg faragott sárkányfejjel. Atuan mellett vonultak el, de nem kargádi hajók voltak. A falunk főnöke szerint nyugatról jöhettek, a Belsőföldek felől. Mindenki kirohant a partra, hogy megcsodálja őket. Azt hiszem, féltek tőle, hogy esetleg kikötnek. De csak szépen elhaladtak előttünk, senki sem sejtette, hová tartanak. Lehet, hogy éppen Karego-Át ellen indultak háborúba. Ó, ha csak rágondol az ember, hogy valóban a varázslók szigeteiről származtak, ahol az embereknek sárszínű a bőre, és akárkit egy szempillantás alatt el tudnának varázsolni!

— Engem ugyan nem! — szólt Arha haragosan. — Én még csak rájuk sem néztem volna. Nyavalyás, elátkozott varázslócskák azok. Hogyan is merészeltek ilyen közel hajózni a szent földhöz?!

— No persze, én is azt hiszem, hogy az Istenkirály egyszer majd leigázza őket, és rabszolgává teszi valamennyit. Hanem a tengert szeretném újra meglátni. Apálykor a sekély pocsolyákban apró polipok nyüzsögtek, és ha az ember rájuk kiáltott, hogy „búú!”, ijedtükben mind fehérré váltak. Nézd, ott jön az a vén Kezes, biztosan utánad kajtat.