— Vedd le a ruhádat!
Nádvessző virgáccsal végigverte a lányt. A vessző itt-ott kissé föltépte a bőrt. Pendelyes némán könnyezve viselte el a büntetést. Vacsora nélkül küldték vissza a fonóhelyiségbe, mondván, hogy másnap sem kap enni egész nap.
— Ha még egyszer rajtacsípnek, hogy a férfiak falára mászkálsz — dorgálta Kosszil —, ennél jóval keményebb fenyítésben lesz részed. Megértetted, Pendelyes? — Kosszil hangja lágy volt, de nem kedves. A lány csak annyit mondott:
— Igen. — És elvonult tekergőzve, amint nehéz, durva ruhája hozzáért a hurkákhoz a hátán.
Arha Thar mellett állva nézte végig a virgácsolást. Most azt figyelte, hogyan szedi rendbe Kosszil a vesszőnyaláb szálait.
Thar hozzáfordult:
— Nem helyes, ha a többi lánnyal látnak szaladgálni és falakon mászkálni. Tudod, hogy te vagy Arha!
Megilletődötten hallgatta, és nem szólt semmit.
— Jobb, ha csak azt cselekszed, amit tenned illik. Te Arha vagy.
Egy pillanatra ráemelte szemét Thar, majd Kosszil arcára. Rettenetes látvány volt a tekintetéből sugárzó mélységes gyűlölet és harag. Ám a sovány papnő mit sem törődött vele. Megkeményítette vonásait, enyhén előredőlt és szinte suttogva mondta:
— Te vagy Arha. Nem maradt semmi a korábbi énedből. Minden elemésztetett.
— Minden elemésztetett — ismételte meg a kislány, ahogy minden áldott nap is hajtogatta hatéves kora óta.
Thar könnyedén lehajtotta a fejét. Ugyanúgy tett Kosszil is, amint elrakta a virgácsot. A lány nem hajolt meg, csak engedelmesen megfordult és elballagott.
Miután a krumpliból és újhagymából álló vacsorát elköltötték némán a keskeny és sötét refektóriumban, majd elénekelték az esti szent himnuszokat, szent igékkel lepecsételték az ajtót, és elvégezték a szótlanság rövid szertartását, véget ért ismét egy munkanap. Ekkor a lányok fölmehettek a hálóterembe, kockázhattak vagy marokkózhattak, míg ki nem hunyt egyetlen mécsesük pisla fénye. Azután még sokáig pusmogtak egymással az ágyban a sötétben. Arha átsétált a szent hely udvarain és hepehupáin a kis ház felé, mint minden este. Egyedül aludt ott.