Az éjszakai szél édesen suttogott. A tavaszi csillagok fényesen ragyogtak, mint megannyi nyíló margaréta a kikeleti réten, mint az áprilisi visszfény csillogása a tenger borzolódó felszínén. De a lány nem emlékezett sem a mezőkre, sem a tengerekre. Föl sem emelte a fejét.

— Itt vagy hát, kicsikém?

— Kezes — mondta ki közömbösen őrizője nevét.

A vaskos árnyék fölemelkedett üdvözlésére, a halvány fény megcsillant tar koponyáján.

— Megbüntettek?

— Engem nem büntethetnek meg!

— Nem, nem… hát persze…

— Engem nem büntethetnek meg. Nem merészelnék.

Nagy mancsait lógatva állt a sötét alak sután és szögletesen. A lány érezte a vadhagyma és a Kezes számára túl rövid, szélein kirojtolódzott, régi, durva, fekete gúnya áporodott verítékszagát.

— Nem nyúlhatnak hozzám. Én Arha vagyok — mondta éles, dühös hangon, és keserű könnyekre fakadt.

A nagy, várakozó kezek fölemelkedtek, átölelték és gyöngéden tartották, egyikük végigsimított varkocsokba font haján.

— Így, így, kis lépes mezecském, kicsiny leánykám.

A leányka hallotta súlyos mellkasa mélyén a lágy dorombolást, és szorosan hozzásimult. Könnyei hamarosan elapadtak, de továbbra is Kezeshez bújt, mintha képtelen lenne fölállni.

— Szegény kicsikém — suttogta, majd fölnyalábolta a gyermeket és bevitte az ajtón magányos hálókamrájába. Gyöngéden lefektette az ágyra. — Akkor minden rendben van, kicsikém?

Arha bólintott, és csöndesen elfordult tőle a sötétben.

HARMADIK FEJEZET

A foglyok

A kis ház folyosóján kimérten és hangosan csattogtak Kosszil léptei. A magas, termetes alak betöltötte a helyiség ajtónyílását; a papnő fél térdre ereszkedve pukedlizett előtte köszöntésként, majd ismét hatalmassá nőtt, amint teljes magasságába emelkedett.