— Vagy a Névtelenekkel szemben — szólt vissza Arha.

— Így van. Az viszont nem helyes, ha az elemésztett ezt a feladatát kicsiny gyermek korában is ellátja. De úrnőm többé már nem gyermek. Van néhány fogoly a lánckamrában. Kegyes urunk, az Istenkirály küldte őket városából, Avabátból egy hónappal ezelőtt.

— Nem is tudtam róla, hogy foglyok érkeztek. Miért nem közölték velem?

— A foglyokat éjszaka, titokban hozzák, úgy, ahogy a Sírok szertartásainak ősi szabályai előírják. Úrnőm ezen a titkos úton jár, ha a fal mellett haladó ösvényt követi.

Arha rátért a kupolás trónterem mögötti, a Sírokat körülölelő hatalmas kőfal mellett vezető ösvényre. A fal hatalmas szikladarabokból épült. A legkisebb is többet nyomott egy ember súlyánál, a legnagyobbak pedig szekérderéknyiak voltak. Bár nem faragták meg, mégis igen alaposan illesztették össze őket. A fal teteje itt-ott azért csak leomlott, a szikladarabok formátlan halomban hevertek a földön. Csak nagyon hosszú idő lehetett képes ilyen pusztítást végezni. A sivatagi évszázadok izzó nappalai és fagyos éjszakái, a hegyek ezredéves, észrevehetetlenül lassú, apró mozgásai.

— Milyen könnyű lenne fölmászni a sírkert falán — szólt Arha, amint a tövében haladtak.

— Nincs hozzá elég emberünk, hogy újjáépítsük — válaszolta Kosszil.

— De arra volna emberünk, hogy őriztessük.

— De csak rabszolgák. Bennük pedig nem bízhatunk.

— Megbízhatók azok, ha rájuk ijesztünk. Legyen mondjuk ugyanaz a büntetésük, mint az idegeneké, akik az ő hanyagságuk folytán beteszik a lábukat a falon belüli szent földre.

— És mi légyen ez a büntetés? — Kosszil nem várt választ kérdésére, hiszen ő tanította meg azt Arhának már réges-régen.

— Fejük vétetik a trónus előtt.

— Úrnőm parancsolja tehát, hogy őröket állítsunk a sírkert falára?