Szinte lázálomban, révületben beszélt. Kezes szótlanul nézett rá. Lapos kőarca sohasem fejezett ki sokkal többet némi réveteg, figyelmes sajnálkozásnál. Ezúttal jóval bánatosabb volt, mint máskor.

— Igaz, és mindennek a kincsnek te vagy az úrnője. A csöndé és a sötétségé — mondta.

— Én vagyok. De semmit sem akarnak megmutatni nekem, hacsak azt a néhány föld feletti szobát nem a trónus mögött. Még csak a föld alatti birodalom bejáratait sem mutatták meg. Éppen csak motyognak róluk néha valamit. A saját világomat titkolják el előttem! De mért kényszerítenek rá, hogy várjak, csak várjak?

— Mert még fiatal vagy. És lehet — szólt Kezes sejtelmes vékony hangján —, talán még félnek is, kicsikém. Végül is az már nem az ő birodalmuk. Az a tiéd. Veszélyben vannak, ha belépnek oda. Nincs olyan halandó, aki ne rettegne a Névtelenektől.

Arha nem szólt semmit, de a tekintete lángolt. Már megint Kezes mutatta meg neki, hogyan láthatja másként a dolgokat. Thar és Kosszil mindig olyan csodálatosnak, hűvösnek és erősnek tűnt a szemében, hogy még csak elképzelni sem tudta: félhetnek valamitől. Kezesnek mégis igaza volt. Rettegtek azoktól a helyektől, azoktól az erőktől, amelyeknek Arha része volt, amelyekhez tartozott. Féltek belépni a sötétség birodalmába, el ne eméssze őket.

Most, hogy Kosszil társaságában leereszkedett a kis ház lépcsőjén, majd végigmentek a trónteremhez vezető szeles, lejtős ösvényen fölfelé, ismét a Kezessel folytatott beszélgetés jutott az eszébe, és megint elöntötte az izgalom. De nem számít, hová vezetik el, mit mutatnak meg neki, ő nem fog félni! Mindig tudni fogja, hová vezet az útja.

Az ösvényen pár lépéssel mögötte haladó Kosszil megszólalt:

— Úrnőm egyik kötelessége, amint tudja is, hogy föláldozzon bizonyos foglyokat, nemes származású bűnösöket, akik szentségtörés vagy árulás bűnében vétkesek urunkkal, az Istenkirállyal szemben.