A gyermek fölemelkedett, és óvatosan lejött a négy lépcsőfokon. Amikor lent megállt, a két magas papnő fekete, csuklyás kámzsát és köpenyt borított rá, majd ismét visszafordította a lépcső, a sötét folt és a trónus felé.

— Ó, Névtelenek, tekintsetek erre a nektek ajándékozott leányra, aki íme, szintén névtelennek született. Fogadjátok el az életét, életének minden esztendejét, egészen a haláláig, hiszen az is a tietek. Ó, találtassék ő elfogadhatónak! Emésztessék el!

Éles, nyers hangok és kürtök válaszoltak rikoltva:

— Elemésztetett! Elemésztetett!

Ott állt a kicsiny leányka, és fekete kámzsája alól föltekintett a trónra, melynek a karmos lábába, karfájába és háttámlájába ágyazott drágaköveket por borította, faragott támláján pókháló csüngött, és bagolyürülék fehér foltjai éktelenkedtek. A felső lépcsőfokokat közvetlenül a trón előtt, afölött, amelyen az imént térdepelt, halandó láb még sohasem érintette. Oly vastagon lepte őket a por, hogy egyenesen földdel borítottnak tűntek, a márványlapok vöröses erezetét ki tudja, hány esztendő, hány évszázad egymásra rakódó porrétegei takarták el teljesen?

— Elemésztetett! Elemésztetett!

Hirtelen újra megszólalt a dob. Ezúttal jóval gyorsabb pergessél.

A menet némán és csoszogva összeállt, és elvonult a trónus elől, keletnek fordulva, a kapunyílás távolban ragyogó négyszöge felé. Kétoldalt a vastag kettős oszlopok, akár hatalmas sápadt lábszárak törtek a magasba, a tető alatt meglapuló homályba. A papnők között a gyermek, immár talpig feketében, akárcsak ők, ünnepélyesen lépkedett apró, csupasz lábaival a deres fűszálakon, a jéghideg kövezeten. Akkor sem nézett fel, amikor a tető nyílásán bezúduló napfény keresztezte az útját.

Az őrök szélesre tárták a kaput. A fekete menet kiért a rezgő, hideg fénybe, a kora reggeli szélbe. A nap szemkápráztatóan ragyogott, mintegy úszva a végtelenbe vesző keleti látóhatár fölött.