A nyugatom húzódó hegykoszorú ugyanúgy verte vissza sárgás ragyogását, mint a trónterem széles homlokzata. A domboldalon lejjebb álló épületek még bíborszínű árnyékban rejtőzködtek, kivéve az Istenfívérek templomát, amely büszkén terpeszkedett a szemközti halmon, nem régen aranyozott kupolája dicsfényként verte vissza a kelő nap sugarait. A négyes sorokba rendeződött papnők feketén vonultak lefelé a Sírok hegyének oldalán. Menet közben halkan énekelni kezdtek. A dallam mindössze három hangból állt, az állandóan ismételgetett szó pedig olyan ősi volt, hogy már teljesen elveszítette a jelentését, akár egy útjelző tábla ott, ahol már régen nincs is út. Ezt a kiürült szót ismételgették újra meg újra. E napot, a papnő visszaállításának napját teljesen kitöltötte ez a lassú, száraz, egyhangú női kórus.

A kisleányt egyik helyiségből a másikba, egyik templomtól a másikig cipelték. Az egyik helyen kevés sót tettek a nyelvére, másutt arccal nyugatnak kellett térdelnie, míg haját rövidre vágják, illatosított ecettel mossák és olajjal bedörzsölik, megint másutt egy oltár mögött egy fekete márványtömbön kellett hasalnia, mialatt körülötte siratódalokat énekeltek. Ezen a napon sem ő, sem a papnők bármelyike nem vett magához ételt, és nem ivott vizet. Amikor lement az esthajnalcsillag, a kisleányt ruhátlanul ágyba fektették báránybőrök között, olyan szobában, ahol azelőtt még sohasem aludt. Egy házban, amely évekig zárva állt, s most, ezen a napon nyitották ki hosszú ideje először. Szobája magasabb volt, mint amilyen hosszú, és nem voltak rajta ablakok. Áporodott, sűrű, élettelen, dohos szag terjengett benne. A néma asszonyok otthagyták őt a sötétben.

Mozdulatlanul feküdt, úgy, ahogy letették. Szeme tágra nyíltan figyelt. Nagyon sokáig feküdt így új helyén.

Egyszer csak imbolygó fényt pillantott meg a magas falon. Valaki csöndesen osont a folyosón, kezével ernyőzve mécsesét, így az alig adott több fényt, mint egy szentjánosbogár. Sejtelmes suttogás hallatszott: