A mennyezetről visszaverődő tompa fényben a műszerskálák valóságos arcképcsarnoknak látszottak. A kerek formájúak huncutul mosolyogtak, az oválisak szinte elolvadtak gőgös önelégültségükben, a négyszögletesek belemerevedtek tompa önhittségükbe. A belsejükben pislákoló kék, ibolya- meg narancsszínű és zöld fények csak fokozták ezt a benyomást.

Az előredomborodó kapcsolóasztal közepén egy széles, bíborvörös számlap vonta magára a figyelmet. Előtte — kényelmetlenül meghajolva — fiatal lány állt. Észre sem vette a mellette álló karosszéket, s az üveg felé hajtotta fejét. A visszaverődő vörös fény öregebbnek és szigorúbbnak mutatta fiatal arcát, éles árnyékokat vont előreálló, duzzadt ajka köré, hegyesebbé tette fitos orrát. Összevont, széles szemöldöke egészen feketének látszott, és elszánt, komor kifejezést adott tekintetének.

A különféle mérőműszerek finom zümmögését halk, fémes kattanás szakította félbe. A leány összerázkódott, fölegyenesedett, és vékony karját a tarkójához emelve kinyújtóztatta fáradt hátát.

Mögötte zár kattant, egy nagy árnyék tűnt fel, s szakadozott, kimért léptekkel egy ember közeledett. Arányló fény lángolt fel, s a leány sűrű, sötétvörös haja szinte szikrázott. A tekintete is kigyúlt, nyugtalanul és szeretettel fordult a belépő felé.