— Hát mégsem aludt el? Már száz órája van fenn!

— Rossz példát adok? — kérdezte vidáman, de mosolytalanul a belépő.

— A többiek mind alszanak — mondta félénken a leány —, és… nem tudnak semmiről — fűzte hozzá halkan.

— Beszéljen nyugodtan. A többiek alszanak, a világűrben most csak mi ketten virrasztunk, s a Földtől 50 billió kilométer, vagyis összesen másfél parszek távolságra vagyunk.

— Anamezonunk is csupán egy felgyorsításra elég! — a leány hangjában félelem és lelkes izgalom bujkált.

Erg Noor, a 37. csillagexpedíció vezetője két határozott: lépéssel a bíborvörös számlaphoz lépett.

— Az ötödik kör!

— Igen, bejutottunk az ötödikbe. És… még mindig semmi — a leány sokatmondó pillantást vetett az önműködő vevőkészülék hangszórójára.

— Hát látja, nem szabad aludnom. Újra át kell gondolnunk minden változatot, minden lehetőséget. Mire az ötödik kör végére érünk, meg kell találnunk a megoldást.

— De addig még száztíz óránk van…

— Hát jó, majd szunditok egy kicsit itt a karosszékben, mihelyt véget ér a szporamin hatása. Huszonnégy órája vettem be. A leány feszülten gondolkozott valamin, s végül kimondta:

— Mi lenne, ha megrövidítenénk a kör sugarát? Hátha elromlott az adóberendezésük?

— Nem tehetjük! Ha megrövidítjük a sugarat, és ugyanakkor nem csökkentjük a sebességet, akkor egy pillanat alatt elpusztítjuk hajónkat. Ha pedig csökkentjük a sebességet… nem lesz már anamezonunk… és a másfél parszeket a legrégibb hold-rakéták sebességével tegyük meg? Hiszen akkor csak százezer év múlva közelítjük meg majd Naprendszerünket.

— Értem… De csak nem követhettek el…

— Nem. Azokban az időkben, amelyekre ma már szinte nem is emlékezünk vissza, az emberek még elkövethettek valami hibát, tévedhettek, vagy tévedésbe ejthettek másokat. De ma már nem!