Asztalán a műszer ismét megszólalt, s fel is ragyogott. A válaszfalon túl megjelent egy ember; selymes fényt árasztó, világos ruhában.

— Felkészüllünk az adásra és a vételre egyaránt — mondta kurtán, s a tiszteletnek semmiféle külső jelét nem adta, bár tekintetén látszott, hogy rajong főnökéért.

Dar Veter hallgatott, s hallgatott munkatársa is; tartása köny-nyed, büszke volt.

— A gömbteremben? — kérdezte végül Dar Veter, s amikor igenlő választ kapott, megkérdezte, hol van Mven Masz.

— A reggeli frissítő készüléknél. Felüdíti magát az út után. Ezenkívül, azt hiszem, izgatott is…

— Én is izgatott volnék az ő helyében — mondta elgondolkozva Dar Veter. — Így volt ez hat évvel ezelőtt.

Munkatársa valósággal belevörösödött az erőfeszítésbe, hogy közönyös maradhasson. Ifjú szívének egész melegével együtt érzett főnökével; talán azért, mert tudta, hogy valamikor ő maga is végigjárja ezt a nagy és szép munkával, nagy, felelősségteljes örömökkel és bánatokkal járó utat. A külső állomások vezetője semmivel sem árulta el érzelmeit, az ő korában ez nem illett volna.

— Ha Mven Masz jelentkezik, vezessék rögtön hozzám.

Az ifjú távozott. Dar Veter odalépett a terem sarkába, ahol az áttetsző válaszfalon fekete vonal húzódott a mennyezettől a padlóig; egyetlen széles mozdulattal kitárta a faburkolatba láthatatlanul beépített ajtó két szárnyát. Fény villant fel, amely valahonnét, egy tükörre hasonlító képernyő mélyéből érkezett.

A külső állomások vezetője külön fogó segítségével bekapcsolta a „barátság-vektor”-t, azt a közvetlen vonalat, amelyet az egymás iránt mély és őszinte barátságot érző emberek számára létesítettek, hogy bármelyik pillanatban beszélhessenek egymással. A „barátság-vektor” az állandó tartózkodási helyeket kötötte össze egymással: a lakást, a munkahelyet, a kedvelt pihenőhelyet.