A képernyő megvilágosodott, nagy táblák rajzolódtak ki rajta, melyeken számtalan oszlop vált láthatóvá, az oszlopokon Code-ba foglalt megjelölések voltak azokról az elektronikus filmekről, amelyek pótolták a könyvek archaikus fotókópiáit. Amikor az emberiség bevezette az egységes ábécét, amelyet lineárisnak neveztek el, nem voltak benne bonyolult betűk, az automatikus gépek még a legrégibb könyveket is sokkal egyszerűbben és könnyebben vették filmre. Kék, zöld, vörös csíkok, a központi filmtárak jelei villantak fel; e könyvtárakban tárolták azokat a tudományos értekezéseket, amelyeket régen mindössze néhány tucat példányban adtak ki. Ha valaki ismerte az egyezményes jelsort, és ezt sorba szedte, a filmtár automatikusan közölte a könyv-film teljes szövegét. Ez a gép volt Veda magánkönyvtára. Egy halk kattanás, a kép kialudt, majd az ernyő újra megvilágosodott, és egy másik szobát ábrázolt, amely szintén üres volt. Ujabb kattanás következett, s a készülék a képet átvitte egy terembe, amelyben gyöngén megvilágított állványos asztalkák álltak. A legközelebbi asztalnál egy nő ült, aki éppen felemelte fejét, s Dar Veter felismerte a neki oly kedves keskeny arcot. Nagy szürke szempár nézett rá. A nő mosolygott, s ekkor merész ívű, kissé nagy szájából kivillant fehér fogsora, gyermekesen kerek-ded turcsi orrával kis fintort vágott, s az arca ettől még szelídebb, még vonzóbb kifejezést öltött.

— Veda, már csak két órája van hátra. Át kell öltöznie, és nagyon szeretném, ha korábban jönne az obszervatóriumba.

A nő a képernyőn sűrű, világos hamuszínű hajához emelte kezét.

— Engedelmeskedem, kedves Veter — s halkan elnevette magát —, rögtön hazamegyek. Dar Veter fülét nem tévesztette meg a vidám hang.

— Bátor kis Veda, nyugodjék meg. Mindenki, aki a Nagy Gyűrűn tart előadást, valamikor átesett az első szereplésen…

— Kár a sok szóért, hogy elvonja a figyelmemet — s Veda Kong dacosan felvetette fejét —, nemsokára ott leszek.