Mven Masz szívből és őszintén felkacagott. Dar Veter egyre nagyobb rokonszenvet érzett iránta.

— Az emlékezet lámpái! A mi emlékezőhálózataink kilométer hosszúságú folyosók, amelyek sejt-elemek milliárdjaiból állnak! Jaj! — kapott egyszerre észbe. — Én itt szabadjára engedem érzelmeimet, és nem arról beszélek, amiről kellene. Mikor szólalt meg a Ross 614?

— Ötvenkét évvel ezelőtt. Azóta megtanulták a Nagy Gyűrű nyelvét. Tőlünk mindössze négy parszek távolságra vannak. Veda előadását tizenhárom esztendő múlva kapják meg.

— Hát még mi lesz?

— Az előadás után a vevőkészülék mellé ülünk. Régi barátainktól néhány újdonságot hallunk a Gyűrűről.

— A Hattyú 61 útján?

— Hát persze. Vagy olykor a Kígyó 107-en át, hogy az önök régi terminológiáját használjam.

Egy ember lépett be; a Csillaghajózási Tanács ezüstös ruháját viselte, akárcsak Dar Veter munkatársa. Alacsony termetű, élénk mozgású, görbe orrú ember volt. Sötét tekintetű, fürkésző meggy vörös szemével rögtön magára vonta a figyelmet. Tenyerével megtörölte kerek, kopasz fejét.

— Junij Ant vagyok — mutatkozott be; hangja magas volt és éles, s szavait nyilván Mven Maszhoz intézte.

Mven Masz tisztelettel üdvözölte őt. Az emlékezőgépek vezetői tudás tekintetében túlszárnyaltak mindenkit. Ők döntötték el, hogy a kapott közlésekből mit örökítsenek meg az emlékezőgépekben, s mit küldjenek tovább az általános tájékoztatás vonalain vagy az Alkotó Paloták számára.

— Ismét egy brevanusz — mormogta Junij Ant, s kezet szorított új ismerősével.

— Mit mondott? — kérdezte Mven Masz.

— Én találtam ki. Latin szó. így neveztem el mindazokat, akik nem élnek sokáig: a külső állomás munkatársait, a csillagközi flotta pilótáit, a csillaghajók motorjait készítő gyárak technikusait. Meg hát persze, magunkat is. Mi sem élünk tovább a normális életkor felénél. De mit tegyünk, azért érdekes az élet! Hol van Veda?