John Sandovalra nem illett a neve. Az sem illett hozzá, hogy bő vászonnadrágban és aloha-ingben álldogál egy ablak előtt, ami a huszadik század közepi Manhattanre nyílik. Everard hozzászokott az anakronizmusokhoz, de a cserzett, barna arcot mindig csak harci csíkokkal, lóháton tudta elképzelni.

— Oké — mondta. — A kínaiak felfedezték Amerikát. Ez érdekes, de miért kellek hozzá én?

— Azt én is szeretném tudni — felelte Sandoval. Megfordult a jegesmedvebőr szőnyegen, amelyet Bjarni Herjulfssontól kapott valamikor Everard, és kinézett az ablakon. A tornyok élesen rajzolódtak ki a tiszta ég előtt, a forgalom zaját eltompította a magasság. Kezét hol összefogta, hol elengedte a háta mögött.

— Parancsba kaptam, hogy alkalmazzak egy Független ügynököt, akivel visszamehetek és foganatosíthatom a szükséges intézkedéseket — mondta egy idő után. — Téged ismerlek a legjobban, úgyhogy… — hagyta abba.

— Nem tudtál olyasvalakit szerezni, aki szintén indián? — kérdezte Everard. — Én eléggé ki fogok lógni a tizenharmadik századi Amerikából.

— Annál jobb. Hatásos lesz, rejtélyes… Különben nem lesz túl nehéz meló.

— Persze hogy nem — mondta Everard. — Bármi is legyen.

Pipát, dohányt szedett elő nyűtt dohányzókabátja zsebéből, és gyors, ideges mozdulatokkal megtöltötte a pipát. Az egyik legkeményebb lecke, amit meg kellett tanulnia, amikor csatlakozott az Őrjárathoz, az volt, hogy nem minden fontos feladathoz kellett nagy felhajtás. Ez tipikus huszadik századi megközelítés volt, a korai kultúrák viszont, mint az Athéni Hellász vagy kamakurai Japán — és némely későbbi civilizáció is — az egyéni tökéletesség fejlesztésére koncentrált. Az Őrjárati Akadémia egyetlen tanítványa (persze megfelelő jövőbeli szerszámokkal és fegyverekkel felszerelve) felér akár egy egész brigáddal is.