Sandoval elhallgatott. Everard az ágak reccsenését figyelte a szélben. Sokáig bámult az éjszakába, mielőtt megszólalt volna:
— Lehetne így. Persze addig kellene ittmaradnunk, ebben a században, amíg túl nem jutunk a kritikus ponton. A saját világunk nem létezne. Mi magunk sem léteznénk.
— Úgysem volt olyan nagyon jó világ — mondta Sandoval, mintha álmodna.
— Gondolhatnál a… ööö… szüleidre. Ők sem születtek volna meg soha.
— Nyomorúságos kunyhóban éltek, és egyszer láttam sírni az apámat, mert nem tudott nekünk cipőt venni télire. Az anyámat meg elvitte a TBC.
Everard mozdulatlanul ült. Sandoval volt az, aki megrázta magát, és szinte károgó nevetéssel talpra ugrott.
— Mit fecsegtem össze, Manse? Csak mese volt. Aludjunk. Őrködjek elsőnek?
Everard elfogadta az ajánlatot, de még sokáig feküdt éberen.
5.
Az időgép két napot ugrott előre és most magasan, a puszta szem számára láthatatlanul lebegett. Körülötte ritka és metszően hideg volt a levegő. Everard reszketve állította be az elektronikus teleszkópot. A karaván még a legerősebb nagyításnál is csak zöld alapon mászó fekete pockok sorának látszott. De a nyugati félgömbön senki más nem mehetett lovon.
Megfordult a nyeregben, hogy társára nézzen.
— És most mi legyen?
Sandoval tekintete kifürkészhetetlen volt.
— Hát, ha a demonstráció nem volt hatásos…
— Ezek szerint nem! Fogadjunk, hogy most kétszer olyan gyorsan nyomulnak dél felé, mint eddig. De miért?
— Sokkal jobban kéne ismernem őket, egyénenként is, ahhoz, hogy igazi választ adhassak neked, Manse. De valószínűleg arról van szó, hogy felpiszkálta a bátorságukat. Egy ilyen harcos kultúrában, ahol a szenvtelenség és a keménység az egyetlen erény… mi más választásuk lehetne, mint hogy tovább mennek? Ha visszavonulnának egy puszta fenyegetés miatt, nem tudnának maguknak megbocsátani.