Végül Lamont gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy a konferenciának az idő homokjában hagyott lábnyomai nem egészen véletlenül halványultak el ennyire. Több adat találékony összevetése után felmerült annak lehetősége, hogy F. X. McFarland mondott volt valamit, ami igen hasonlatos Hallam döntő jelentőségű megjegyzéséhez; ráadásul sokkal előbb mondta.

Elment McFarlandhez is, aki nem szerepelt a konferencia egyetlen hivatalos leírásában sem. Most az atmoszféra felső rétegeit kutatta, különös tekintettel a napszélre. Nem volt valami kitüntetetten magasrendű munka, de megvoltak az előnyei. És sok tekintetben összefüggéseket mutatott a szivattyúeffektussal. McFarland nyilvánvalóan elkerülte a „feledés sűrű homályát”, amely Denisont úgy elborította.

Elég udvariasan bánt Lamonttal. Készségesen elbeszélgetett vele bármilyen témáról, a konferencia eseményeit kivéve. Erre egyszerűen nem emlékezett.

Lamont makacskodott. Bemutatta mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket összegyűjtött.

McFarland pipát vett elő, megtömte, hosszan tanulmányozta a dohányt, majd fura szigorral ezt mondta:

— Nem akarok emlékezni, mert nem érdekes, valóban nem érdekes az egész. Tegyük föl, felemlegetném, hogy mondtam valamit. Ki hinné el? Megalomániás hülyét csinálnék magamból.

— Haliam pedig elintézné, hogy nyugdíjazzák.

— Ezt nem mondtam; de nem válnék a javamra. És egyáltalán, miért érdekes?

— Az igazság érdekes! A történelmi igazság!

— Ugyan. A történelmi igazság az, hogy Hallam soha nem tágított. Mindig, mindenkit kutatásra ösztökélt, akár akarta az illető, akár nem. Őnélküle az a bizonyos volfrám végül is felrobbant volna, és ki tudja, hányan ott pusztulnak. Soha nem lett volna másik minta abból az anyagból, és soha nem sikerült volna a szivattyú. Mindez pedig Hallam érdeme, még akkor is, ha nem az övé, és ha az egésznek semmi értelme, sajnálom: általában a történelemnek nincs értelme.