— Honnan tudnád éppen te?

Az ilyen jelentéktelen sértésekből, az ilyen célzatlap lövésekből lesz a történelem.

Mindenképpen szerencsétlen megjegyzés volt. Denison tudományos pályafutása sokkal meggyőzőbb volt, mint a vele egyidős Hallamé, sőt: ő volt az osztály nagy ifjú ígérete. Ezt Hallam tudta, és ami még rosszabb, Denison is tudta, egyáltalán nem csinált titkot belőle. Denison megjegyzése („honnan tudnád éppen te?”, tiszta és félreérthetetlen hangsúly a te névmáson) tökéletesen indokolta mindazt, ami bekövetkezett. Enélkül Hallamből soha nem vált volna a történelem legnagyobb és legtekintélyesebb tudósa, hogy pontosan idézzük Denisont, ahogy utóbb Lamontnak elmondta a dolgokat.

A hivatalos verzió szerint Hallam azon a sorsdöntő napon észrevette, hogy a poros, szürke galacsinok eltűntek, és tiszta, vasszürke fémet talált a helyükön. Természetesen kutatni kezdett.

De tegyük félre a hivatalos verziót. Denison volt a fő indíték. Ha türtőzteti magát, és egyszerűen tagad vagy vállat von, Hallam valószínűleg megkérdezett volna pár más embert, aztán elfeledkezett volna a váratlan fejleményről. Félretette volna a palackot, és rábízta volna a jövőt a majdani (az előbb-utóbb megszülető fölfedezés idejétől függően) halk, illetve viharos tragédiára. Akárhogyan is: biztos nem Hallammel szaladt volna el a 1ó.

Arra a „honnan tudnád éppen te” mondatra, amely megrendítette, Hallam csak úgy tudott dühösen visszavágni:

— Megmutatom még neked, hogy tudom!

Ezek után semmi sem tarthatta vissza attól, hogy mindent megpróbáljon. Az ócska, régi tartályban talált fém elemzése lett a legfontosabb, legsürgetőbb feladata. Legfőbb célként pedig az lebegett előtte, hogy letörölje a gőgöt Denison vékony arcáról, és sápadt ajkáról a gúnyos mosoly nyomát is eltüntethesse.

Denison nem felejtette el a pillanatot, hiszen az ő megjegyzése juttatta Hallamet a Nobel-díjhoz, őt pedig arra a sorsra, hogy elfelejtsék.