Denison semmiképp sem tudta (vagy ha tudta, nem vette tudomásul), hogy valami elemi erejű korlátoltság van Hallamben: a középszerű ember rémült önigazolási kényszere, mely idővel sokkal nagyobb sikert biztosít számára, mint amilyet Denison veleszületett, fénylő tehetsége hozhatott volna.

Hallam azonnal és határozottan intézkedett. Fogta a fémet, és sugárvegyész lévén természetesen átvitte a tömegspektográfiai osztályra. Ismerte az ottani technikusokat, dolgozott velük, ezenkívül erőszakos is volt. Olyan erőszakos, hogy ezt a munkát más, jelentősebb és időszerűbb kutatásoknál előbb elvégezték.

— Hát ez nem volfrám — mondta végül is a tömegspektográf kezelője.

Hallam savanyú arca széles mosolyra húzódott.

— Rendben van, megmondjuk az ígéretes Denison gyereknek. Kérem a jelentést és…

— Várjon egy kicsit, dr. Hallam! Mondom, nem volfrám, de ettől még nem tudom, micsoda.

— Hogyhogy nem tudja?

— Úgy értem, nevetséges eredmény jött ki. — A technikus elgondolkozott. — Pontosabban lehetetlen. Rossz a töltés és a tömeg aránya. Egészen rossz.

— Hogyhogy egészen rossz?

— Túl magas. Egyszerűen lehetetlen.

— Hát akkor — mondta Hallam, és tekintet nélkül az indítékaira, a most következő megjegyzése elindította a Nobel-díj, méghozzá minden kétséget kizáróan a megérdemelt Nobel-díj felé vezető úton — mérje meg a karakterisztikus röntgensugár frekvenciáját, és számítsa ki a töltést! De nekem ne üldögéljen és ne lamentáljon, hogy ez lehetetlen meg az lehetetlen!

Egy gondterhelt technikus kereste fel Hallamet néhány nap múltán az irodájában.

Hallam nem vett tudomást a férfi ábrázatáról — nem volt érzéke az ilyesmihez — és azt mondta: — Megtalálta? — Aztán gond ült ki az ő arcára is, mert Denison ott ült az asztalánál a szemközti laboratóriumban. Becsukta az ajtót.