A Könyvtár még mindig eléggé feszült állapotban leledzett, a láncok

— Na gyere már!

— Úúúk.

— Meghívlak egy italra — ajánlotta kétségbeesetten Széltoló.

A Könyvtáros, mint egy négylábú pók, kibontakozott.

— Úúúk?

Széltoló félig-meddig ráncigálta az emberszabásút, ki a fészkéből, aztán ki az ajtón. Nem a főkapu irányába indult, hanem egy egyébként minden megkülönböztetést nélkülöző falrész felé, ahol az utolsó kétezer évben néhány kilazított kőkocka feltűnésmentes ki- s bejáratot kínált a diákoknak lámpaoltás utánra. Aztán olyan hirtelen állt meg, hogy a Könyvtáros nekiszaladt, a Poggyász meg beleütközött mindkettejükbe.

— Uúúk!

— Nagy istenek! — nyögött Széltoló. — Odasüss!

— Úúúk?

A konyhák melletti aknarácsból csillogó, fekete áradat özönlött elő. A kora esti csillagfény kis fekete hátak millióin csillant meg.

De igazából nem a svábbogarak látványa borította ki, hanem az a tény, hogy százas sorokban masíroztak. Persze, mint az Egyetem mindegyik nem hivatalos bennlakója, a csótányok is egy kissé szokatlanok voltak, de volt valami különösképp kellemetlen abban, ahogy apró lábak milliárdjai egy ütemre csattantak a kövön.

Széltoló óvatosan átlépett a menetoszlop fölött. A Könyvtáros ugrott egyet.

A Poggyász, naná, olyan zajjal követte őket, mint amikor valaki egy zacskó csipszen dzsiggel.

És így, miután rákényszerítette a Poggyászt, hogy mindenképp a kapu felé kerüljön, mert különben még lyukat ütött volna a falba, Széltoló elhagyta az Egyetemet az összes többi rovarral és apró, beijedt rágcsálóval egyetemben, s elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze, akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.