S a ruhásszekrény tetején, sárguló papírfecnikbe és egy ócska porhuzatba burkolva, hevert egy nagy, rézzel díszített láda, ami a Poggyász néven ismeretes. Csak a Poggyász tudja, de nem mondja, hogy miért járult hozzá ahhoz, hogy Széltoló tulajdona legyen, ám az szinte biztosra vehető, hogy az úti felszerelések teljes históriájában egyetlen más darab sem rendelkezik a rejtélyek és súlyos testi sértések ilyen krónikájával. Félig bőröndnek, félig mániás gyilkosnak lehetne minősíteni. Számos különleges tulajdonsága akad, melyek esetleg hamarosan nyilvánvalóak lesznek, de az is lehet, hogy nem, ám jelen pillanatban csupán egyetlen egy dolog különbözteti meg más rézveretű ládáktól. Horkol, olyan hangon, mint amikor valaki roppant lassan elfűrészel egy fahasábot.

Kétségtelen, hogy a Poggyász mágikus. Az sem tagadható, hogy vérszomjas. Ám titokzatos lelke mélyén rokona a multiverzum minden egyes további útitáskájának, s jobb szereti a teleket egy gardrób tetején téli álomban áttelelni.

Széltoló addig ütötte egy seprűnyéllel, míg a fűrészelés abbamaradt, megtöltötte zsebeit ezernyi vicik-vacakkal a banános dobozból, amit toalettasztalként használt, és az ajtó felé igyekezett. Nem tudta nem észrevenni, hogy matracának hűlt helye, de ez úgy se számított, mert halál biztos volt abban, hogy soha többé a büdös életben nem fog matracon aludni.

A Poggyász tömör puffanással landolt a padlón. Néhány másodperc múltán, a legmesszebbmenő körülményeskedéssel, kis, rózsaszín lábikók százain fölemelkedett. Egy kicsit előre-hátrahimbálódzott, mindegyik lábat kinyújtóztatta, aztán kinyitotta tetejét, s nagyot ásított.

— Jössz vagy nem?

A tető egy csattanással bezárult. A Poggyász addig manőverezett lábain bonyolult sasszékkal, míg szembe nem került az ajtóval, s aztán mestere után iramlott.