Azonban a Kisistenek Előestéjén egy varázslótárs meggyilkolása szerfelett modortalannak számított, és a mágusok megengedhették maguknak, hogy elengedhessék maguk, akár hajuk is leengedhessék, anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, azzal lesznek megfojtva.

Az Arkrektor széke üresen állt. Stürcünep egyedül vacsorázott dolgozószobájában, ahogy illik az olyan férfiúhoz, akit az istenek kiválasztottak — józan, rangidős varázslókkal a nap folyamán történt komoly megbeszélésük után. Nyolcvan éve ellenére egy kissé ideges volt, alig evett pár falatot második csirkéjéből.

Néhány perc múlva beszédet kell mondjon. Stürcünep fiatalabb korában különös helyeken hajszolta a tudást; izzó nyolcszögekben démonokkal birkózott, olyan dimenziókba bámult, amelyek létét nem szánták emberi lények tudomására hozni, sőt egyszer még a Láthatatlan Egyetem Ösztöndíj Bizottságát is meghátrálásra kényszerítette, de a semmiségek nyolc körében semmi sem volt annyira pocsék, mint kétszáz, a szivarfüstön keresztül várakozásteljesen rábámuló arc.

Hamarosan jönnek a heroldok, hogy begyűjtsék. Nagyot sóhajtott, s kóstolatlan lökte arrébb a pudingot. Átszelte a szobát, megállt a nagy állótükör előtt, s jegyzetei után kotorászott a zsebében.

Egy kis idő után sikerült valamiféle sorrendbe rendezni őket, s megköszörülte torkát.

— Fivéreim a művészetben — kezdte —, el sem tudom mondani mennyire… ööö, mennyire… eme ősi egyetem nagyszerű hagyományai… ööö… ahogy körülnézek magam körül és látom a néhai Arkrektorok képmásait lebámulni e falakról… — Elhallgatott, újrarendezte jegyzeteit, s megint belevágott, ezúttal lényegesen több biztonsággal. — Ahogy ma este itt állok, eszembe jut a sztori a háromlábú házalóról és a, ööö, kereskedő lányairól. Úgy esett, hogy ennek a kereskedőnek…