Kopogtak az ajtón.

— Szabad — vakkantotta Stürcünep, miközben figyelmesen meredt a jegyzeteire.

— Ennek a kereskedőnek — motyogta —, ennek a kereskedőnek, igen, ennek a kereskedőnek volt három lánya. Azt hiszem, így volt. Igen. Három volt. Úgy tűnik tehát…

A tükörbe nézett, és megfordult.

Azt kezdte mondani:

— Ki vagy t…

És rá kellett jöjjön, hogy mégiscsak vannak pocsékabb dolgok, mint beszédet mondani.

A kis, sötét alak, aki az elnéptelenedett folyosókon osont, hallotta a zajt, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Kellemetlen neszek nem szokatlanok olyan helyeken, ahol szokásos a mágia gyakorlása. Az alak valamit keresett. Nem tudta, pontosan mit, csak abban volt biztos, hogy rá fog ismerni, mikor végül megleli.

Néhány keresgéléssel töltött perc után útja Stürcünep szobájába vezetett. A levegő tele volt olajos füstgomolygással. Kis koromrészecskék lebegtek lágyan a légáramlatban, s a padlón több, lábnyomalakú, égett folt látszott.

Az alak vállat vont. Ízlések és pofonok. Nincs magyarázat azokra a dolgokra, amiket egy varázsló szobájában találhat az ember. Megpillantotta sokoldalú visszatükröződését a darabokra tört tükörben, megigazgatta a csuklyáját, s folytatta a kutatást.

Úgy mozogva, mintha belső utasításra tenné, hangtalanul átlépdelt a szobán, míg oda nem ért az asztalhoz, amin egy magas, kerek, ütött-kopott bőrdoboz állt. Közelebb óvakodott, és gyöngéden leemelte a fedelét.

A hang odabentről úgy hangzott, mintha több réteg szőnyegen keresztül beszélne, amikor megszólalt, Na, végre. Hol a francba' voltál eddig?

— Úgy értem, hogy kezdődött az egész? Úgy értem, a régi szép időkben még voltak igazi varázslók, nem volt semmiféle szintfelméréses ügy. Csak elindultak és… csinálták. Ratatata!