Széltoló, szólt a kalap.

A varázsló rámeredt a lányra.

— Beszélt hozzám!

— Mint egy hang a fejedben?

— Igen!

— Velem is ezt tette.

— De tudta a nevem is!

Persze, hogy tudjuk, te tökfilkó, végtére is, mi egy mágikus kalap volnánk.

A kalap hangja nem csupán anyagszerű volt. Különös kórusjellegű hatást is keltett, mintha rettentő sok hang beszélne egyszerre, csaknem tökéletesen egyszólamban.

Széltoló összeszedte magát.

— Ó nagyságos és csodálatos kalap — kezdte dagályosan —, sújts le erre az arcátlan leányzóra, akinek pimaszsága, nem is, p…

Ó, hallgass már el! Azért lopott el minket, mert megparancsoltuk neki. És nehezen sikerült kockázatos megmenekülés volt, az bizony.

— De ő egy… — Széltoló habozott. — Ő a női fajtához… — motyogta.

Akárcsak anyád.

— Igen, de, nos, ő elmenekült, mielőtt megszülettem — morogta Széltoló.

A város összes rosszhírű kocsmájából, amikbe bemehettél volna, neked pont az övébe kellett besétálnod, panaszkodott a kalap.

— Ő volt az egyetlen varázsló, akit találni tudtam — közölte a lány. — Úgy is néz ki. Rá van írva a kalapjára, hogy „Varászlo” meg minden.

Ne higgy el mindent, amít olvasol. Mindegy, most már túl késő. Nincs sok időnk.

— Várjunk csak, várjunk csak! — vágott közbe sietősen Széltoló. — Mi folyik itt? Azt akartad, hogy ellopjon? Miért nincs sok időnk? — vádlón mutatott ujjával a kalapra. — Különben is, nem engedheted meg magadnak, hogy ellopjanak, a helyed a… az Arkrektor fején van! Ma este volt a szertartás, ott kellett volna legyek én is…

Valami rettenetes zajlik az Egyetemen. Életbevágó, hogy minket ne vigyenek vissza, érted? Klaccsba kell vigyél minket, ahol van valaki, aki alkalmas a viselésemre.