— Tényleg nem kéne ennyire idegeskedned — mondta kedvesen. — Gyere, vessünk egy pillantást erre a dologra.

Lehúzta a fedelet a kerek dobozról Széltoló ellenállásra képtelen kezében, s kivette az Arkrektor kalapját.

A csúcs körüli oktarinok a spektrum mind a nyolc színében ragyogtak, azt a fajta effektust hozva létre a ködös sikátorban, aminek nem mágikus eszközökkel történő eléréséhez egy rendkívül ügyes trükkmesterre és egy egész készlet sztárszűrőre lenne szükség. Ahogy a lány a magasba emelte, a kalap megteremtette saját színcsillagködét, amit törvényes körülmények között csak nagyon kevés ember láthat.

Széltoló óvatosan térdre rogyott.

A lány meghökkenve nézett rá.

— Fölmondta a lábad a szolgálatot?

— Ez… ez a kalap. Az Arkrektor kalapja — krákogta Széltoló. Összeszűkült a szeme. — Elloptad! — kiáltotta, talpra küzdötte magát, és a csillogó karima után kapott.

— Ez csak egy kalap.

— Azonnal add ide nekem! Asszony nem érintheti! Ez a varázslóké!

— Miért jöttél ennyire indulatba? — kérdezte a lány.

Széltoló kinyitotta a száját. Széltoló becsukta a száját.

Azt akarta mondani: Ez az Arkrektor kalapja, hát nem érted? Ezt az összes varázsló feje viseli, nos, az összes varázsló fejének feje, nem, képletesen minden varázsló viseli, legalábbis potenciálisan, és ez az, amire minden varázsló áhít, a szervezett varázslás szimbóluma, a hivatás csúcspontja, ez egy jelkép, ez az, amit jelent minden varázsló számára…

És így tovább. Széltolónak meséltek a kalapról első egyetemi napján, s amit mondtak neki, úgy süllyedt befolyásolható elméjébe, mint ólomsúly a kocsonyába. Nem sok dologban volt biztos a világgal kapcsolatosan, ám megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy az Arkrektor kalapja fontos. Talán még a varázslóknak is szüksége van arra, hogy legyen egy kis varázs az életükben.