— Miért? Mit akar tenni? — kérdezte a kovács, aki kezdte elveszíteni az események fonalát. Néne ingerülten felsóhajtott.

— Bőrből van, te tökkelütött. Szándékomban áll a nyél köré tekerni. Nem fog ki rajtam kétszer ugyanúgy!

Kovács kiküzdötte magát a nehéz bőrkötényből és rendkívül óvakodva átnyújtotta a nőnek, aki beleburkolta a nyelet, majd egyszer-kétszer meglengette a bárdot a levegőben. Aztán a pókforma alak a csaknem izzásig hevített kemence ragyogásában átvonult a szobán, és nagy erőfeszítéssel, meg egy diadalmas nyögéssel lecsapott a pengével egyenesen a bot közepére.

Kattanás. Olyan hang, mint a fogolymadáré. Dobbanás.

Csönd.

Kovács nagyon lassan fölnyúlt, és, anélkül, hogy megmozdította volna fejét, megérintette a bárd fokát. Nem volt rajta a nyélen. Az ajtóba temette magát, közvetlen a feje mellett, egy keveset le is szelve füléből.

Néne kissé zavarosan állt annak utóhatásaként, hogy rávágott egy abszolút megmozdíthatatlan tárgyra, és a kezében maradt fatuskót bámulta.

— Ppppompássss — dadogta. — Eeeebbennnn aaaazzzz eeeesetbennnn…

— Nem — jelentette ki Kovács határozottan és fülét dörzsölve. — Akármit is akart indítványozni, nem. Hagyja békén. Majd eldugom valami mögé. Végül is, csak egy husáng.

— Csak egy husáng?

— Van valami jobb ötlete? Olyan, ami nem jár lefejezéssel?

A boszorkány rámeredt a botra, ami láthatólag nem vett erről tudomást.

— E percben nincs — ismerte el. — De adj csak egy kis időt…

— Rendben, rendben. Különben meg rengeteg dolgom van, varázslókat kell temessek, tudja, hogy van ez.

A kovács kirángatott egy ásót a hátsó ajtó mögül, majd tétovázott.

— Néne.

— Mi az?

— Tudja, hogy a varázslók hogy szeretik a temetést?

— Igen!

— Nos, hogy?

Mállotviksz Néne megtorpant a lépcsők alján.

— Kénytelen-kelletlen!