Később lágyan leszállt az éj, mikor a világ lassú fényének utolsó sziporkái is lassan kiszivárogtak a völgyből, és sápadt, esőmosta hold sütött a csillagokkal teliszórt éjszakában. És a műhely mögötti árnyas gyümölcsösből néhányszor kihallott egy ásó csendülése vagy egy fojtott káromkodás.

Az emeleti bölcsőben a világ első varázslónője álmodott a semmiről.

A fehér macska félálomban heverészett a saját magánbejáratú kemencepadkáján. A műhely meleg sötétjében csak a széndarabok csattanása hallatszott, ahogy elfészkeltek a hamu alatt.

A fütykös a sarokban — ahol szándéka szerint lakozni fog — állt, olyan árnyakba burkolózva, amik kissé feketébbek voltak az átlagos, megszokott árnyékoknál.

Az idő telt, ami, alapjában véve, az ő dolga.

Halk csendülés hallatszott meg levegősuhogás. Egy idő után a macska felült, és érdeklődve figyelt.

Megpirkadt. Idefenn a Kostetőn a hajnal mindig lenyűgöző, különösképp amikor egy kiadós zivatar megtisztította a levegőt. A völgy, amelyben Lusta Dög elterült, alacsonyabb hegységek és dombok panorámájára nézett, amiket a fölöttük lágyan áramló (ugyanis a fény piszmogva közlekedik a Korong irdatlan mágikus mezejében) kora reggeli fény bíborra és narancssárgára színezett, és messze-messze a széles fennsíkokon még látszott egy árnytócsa. Még annál is távolabb időnként megcsillant a tenger.

Valóban, innen egészen a világ pereméig el lehet látni.

Ez nem költői túlzás, de tény, mivel a világ határozottan lapos, mi több, köztudottan négy elefánt hordozza a hátán, amik maguk Nagy A`Tuin, a Nagy Égi Teknőc páncélján álldogálnak.

Térjünk vissza oda le, Lusta Dögre. A falu lassacskán ébredezik. A kovács épp most ment be a műhelybe, és sokkal rendesebben találta, mint bármikor a legutolsó száz évben: minden szerszám a helyén, a padló fölsöpörve, a kemencében friss tűzifa. A férfi az üllőn üldögél, amit a helyiség másik végébe költöztettek, és a botot bámulja, és gondolkozni próbál.