— El fog égni?

— Sose hallottam még olyan fáról, ami nem égett el, ha meggyújtották.

— De ez így nincs rendben!

Mállotviksz Néne becsapta a jókora ajtókat, és mérgesen felé fordult.

— Na idehallgass, Gordó Kovács! — kiabálta. — Az sincs rendben, hogy egy nő varázsló legyen! Nem való efféle mágia nőknek, ez varázslói varázs, csupa könyv meg csillag meg gyommetria! A lány sose fogja megérteni! Ki hallott már varázslónőről?

— Vannak boszorkányok — mondta a kovács tétován. — És hallottam az igézet asszonyairól is.

— A boszorkányok teljességgel mások — csattant föl Mállotviksz Néne. — Az a mágia a földben gyökerezik, semmi köze az éghez, és nincs férfi, aki fölérné ésszel. Ami meg az igéző nőket illeti… — tette hozzá — …piha, semmivel se jobbak, mint kellene. Higgy nekem, égesd csak el a botot, temesd el a tetemet, és hallgass az egészről, mint a sír.

Kovács vonakodva bólintott, odament a tűzhöz, és addig fújtatta, míg szikrák nem pattogtak. Visszament a botért.

Az nem mozdult.

— Nem mozdul!

Kiverte homlokát a verejték, ahogy a fát rángatta. Az továbbra is együttműködni nem hajlandóan mozdíthatatlan maradt.

— Na, hadd próbáljam meg én! — mondta Néne, és elnyúlt mellette. Csattanás hallatszott, és megperzselődött bádog szaga érződött.

Kovács átrohant a műhelyen, kissé vinnyogva, oda, ahol Néne fejjel lefelé landolt a szemközti falnál.

— Jól van?

A nő kinyitotta haragvó gyémánthoz hasonlatos szemét, és azt mondta:

— Értem. Hát így állunk, mi?

— Hogy állunk? — kérdezte Kovács teljesen összezavarodva.

— Segíts föl, te féleszű. És hozz ide egy bárdot!

A hanglejtése azt sugallta, hogy nagyon üdvös lenne engedelmeskedni, de tüstént. Kovács kétségbeesetten kotorászott a műhely hátsó részében, míg nem talált egy vén, kétélű bárdot.

— Jól van. Most pedig vedd le a kötényed.