Nem sok történt az elkövetkező hét év alatt, kivéve, hogy a gyümölcsösben az almafák egyike szemlátomást magasabbra nőtt a többinél, és gyakran mászott föl rá egy barnahajú, foghíjas kisleány, akinek vonásai azt ígérték, hogy ha nem is gyönyörű, de legalább érdekesen vonzó lesz, ha egyszer felnő.

Eskarinának nevezték el, nem más okból, minthogy anyjának tetszett a szó csengése, és bár Mállotviksz Néne gondosan figyelte őt, nyomát se lelte semmiféle mágiának. Igaz, hogy a kislány többet mászott fára és rohangászott visítva, mint általában a lányok, de egy lánynak, akinek négy, még otthon lakó bátyja van, sokat meg lehet bocsátani. A boszorkány kezdett tényleg megnyugodni, és szinte már azt gondolta, hogy a mágia végül nem tette rá kezét a gyerekre.

Ám a varázslatos dolgoknak szokása oly csöndben meglapulni, akár a gereblyének a fűben.

Újra eljött a tél, méghozzá egy kiadós. A felhők úgy lógtak a Kostető körül, mint nagy, kövér birkák, megtöltve a vízmosásokat hóval, csöndes, komor barlangokká alakítva az erdőket. A hágókat elzárta a havazás, a karavánok nem jönnek tavaszig. Lusta Dög a meleg és a fény kicsiny szigetévé vált.

Reggelinél azt mondta Esk mamája:

— Aggódom Mállotviksz Néne miatt. Már régóta nem járt erre.

Kovács ránézett zabkásás kanala fölött.

— Nem panaszkodom — mondta. — Ő…

— Hosszú orra van — jegyezte meg Esk.

A szülei rámeredtek.

— Semmi szükség ilyen megjegyzésekre — ripakodott rá az anyja szigorúan.

— De apa azt mondta, hogy Néne mindenbe beleüti…

— Eskarina!

— De apa azt mondta…

— Azt mondtam…

— Igen, de apa tényleg azt mondta, hogy Néne…

Kovács lehajolt, és pofon ütötte. Nem nagyon keményen, és azonnal meg is bánta. A fiúk, az más, nekik kijutott a tenyeréből, és időnként az övszíjából is, mégpedig annak teljes hosszában, mindig, amikor megérdemelték. De a lányával nem a szokásos rosszaság volt a gond, hanem az az őrjítő mód, ahogy hajthatatlanul továbbfolytatta az érvelést azután is, amikor már rég abba kellett volna hagyja. Ez mindig felidegesítette.