Ami furcsa, lévén, hogy nem látszott semmi az ösvényen. Ám a kecskék ennek ellenére figyelemmel kísérték, ahogy elhaladt, míg csak el nem tűnt a szemük elől.

Meredek erdők közt, egy keskeny völgyben egy település bújt meg. Nem volt valami nagy, és egész biztos, hogy föl se tüntették volna a hegységről készült térképeken. Éppen hogy csak látszott a faluról rajzolt térképen.

Valójában egyike azoknak a helyeknek, amik kizárólag azért léteznek, hogy az emberek elszármazhassanak onnan. A világegyetem tele van szórva velük: eldugott falvacskák, széljárta kisvárosok a végtelen ég alatt, elszigetelt kunyhók fagyos hegyeken, amelyek egyetlen nyoma a történelemben, hogy olyan elképesztően mindennapos helyek, ahol valami nem mindennapos vette kezdetét. Gyakran semmi más nem árulkodik arról, csak egy kis táblácska, hogy, minden nőgyógyászati valószínűség ellenére, valaki nagyon híres ott született a falon, úgy félmagasban.

Köd kígyózott a házak közt, amikor a varázsló átkelt a megduzzadt patak feletti keskeny pallón és útját a falu kovácsműhelye felé vette, bár a két ténynek semmi, de semmi köze egymáshoz. A köd mindenképp kígyózott volna: tapasztalt köd volt, és a kígyózást immáron művészetté fejlesztette.

A kovácsműhely természetesen eléggé zsúfolt volt. A kovácsműhely az a hely, ahol mindig számíthatsz arra, hogy ég a tűz, s lesz kivel beszélgetned. Számos falubéli lebzselt a meleg árnyékban, ám ahogy a varázsló közeledett, várakozásteljesen fölegyenesedtek, és megpróbáltak intelligensnek látszani, általában elhanyagolható sikerrel.

A kovács nem érezte szükségét, hogy ennyire szervilis legyen. Odabiccentett a varázslónak, de ez az üdvözlés az egyenrangú félnek szólt, vagy legalábbis a kovács szemszögéből egyenrangú félnek. Végül is, bármely félig-meddig szakmaértő kovács több mint biccentő ismeretségben áll a mágiával, vagy legalábbis szereti ezt hinni magáról.