
— Nocsak, nocsak — mondta a kovács újra. — Egy varázsló Lusta Dögön, he?
— Lehetséges, lehetséges — válaszolta Kvartély. — Persze, először Egyetemre kell járjon. Természetesen nem kizárt, hogy nagyon jól fog menni neki.
A kovács minden szögből megvizsgálta az ötletet, és úgy döntött, hogy nagyon tetszik neki. Hirtelen eszébe ötlött valami.
— Várjunk csak — mondta. — Próbálok visszaemlékezni arra, amit az apám mondott. Egy varázsló, aki tudja, hogy hamarosan meg fog halni, valahogy továbbadhatja a varázslószerűségét egy afféle utódnak, nem?
— Még sosem hallottam ezt ilyen velősen megfogalmazva, ám valóban így van — bólintott a varázsló.
— Szóval maga most, izé, meg fog halni?
— Ó, igen. — A macska dorombolt, ahogy az ujjak a füle mögött csiklandozták.
A kovács zavarba jött.
— Mikor?
A varázsló egy pillanatig elgondolkozott.
— Körülbelül hat perc múlva.
— Ó!
— Ne aggódjék — nyugtatta a varázsló. — Az igazat megvallva, alig várom. Azt hallottam, hogy többé-kevésbé fájdalommentes.
Erre föl a patkolókovács merengett el.
— Ki mondta ezt magának? — futatta végül.
A varázsló úgy tett, mintha nem hallotta volna. A hidat nézte, az árulkodó örvénylést kereste a ködben.
— Figyeljen — mondta a kovács. — Jobb lenne, ha elmondaná, hogyan kell egy varázslót fölnevelni, tudja, errefelé nincsenek mágusok, és…
— Ó, az majd megoldódik magától — felelte kedvesen Kvartély. — A mágia, ami idevezérelt magához, majd mindenre ügyelni fog. Általában úgy szokta. Csak nem sírást hallok?
A patkolókovács fölnézett a mennyezetre. Az esőcseppek kopogása ellenére ki tudta venni, ahogy az újszülött tüdő teljes gőzzel rázendít.
A varázsló mosolygott.
— Hozassa le ide! — javasolta.
A macska fölült, és érdeklődve nézett a műhely tágas bejáratára. Amikor a kovács izgatottan fölkiabált a lépcsőn, az állat leugrott, lassan keresztül lépdelt a helyiségen, s úgy dorombolt, mint egy szalagfűrész.
