Egy magas, ősz hajú asszony jelent meg a lépcső alján, magához szorítva egy pokrócba burkolt batyut. A kovács sietve odaterelte, ahol a varázsló üldögélt.

— De… — kezdte a nő.

— Ez roppant fontos — fontoskodott a kovács. — Most mit kell tennünk, uram?

A varázsló föltartotta botját. Embermagas volt, csaknem olyan vastag, mint a csuklója, és faragványok borították, amik változni látszottak, ahogy a kovács rájuk nézett, pont úgy, mintha nem akarnák, hogy igaz valójukban megpillanthassa őket.

— A gyermeknek tartania kell a botot — mondta Kvartély Dob. A kovács bólintott, és addig turkált a pokrócban, míg rá nem lelt egy csöpp, rózsaszín kézre. Gyöngéden a fához irányította, amit a kéz aztán szorosan megmarkolt.

— De… — kezdte a bába.

— Minden rendben, Néne, tudom, mit csinálok. Ő egy boszorkány, uram, ne is törődjék vele. Remek — mondta a kovács. — És most?

A varázsló hallgatott.

— Most mit fogunk csi… — kezdte a kovács, és elnémult. Lehajolt, hogy jobban megnézze az öreg varázsló arcát. Kvartély vigyorgott: szabad a gazda, lehet találgatni, mi lehetett olyan vicces.

A kovács visszalökte a csecsemőt a dühöngő bába karjába. Aztán, olyan tisztelettudóan, ahogy csak lehet, lefejtette a sovány, sápadt ujjakat a botról.

Olyan furcsa, olajos érzés volt, mint az elektrosztatikus elektromosság. Maga a fa csaknem egészében fekete volt, de a faragványok valamivel világosabbnak látszottak, és ha az ember megpróbálta pontosabban kivenni, mit is akarnak ábrázolni, megfájdult a szeme.

— Elégedett vagy magaddal? — kérdezte a bába.

— He? Ó! Igen. Ami azt illeti, nagyon. Miért?

A bába elhúzta a pokróc egyik redőjét. A kovács lenézett, és nagyot nyelt.

— Nem — suttogta. — Ő azt mondta…