Az élők gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy milyen bonyolultnak tűnik a világ, ha már egyszer meghalt az ember, mert igaz ugyan, hogy a halál megszabadítja az elmét a három dimenzió kényszerzubbonyától, ám az Időtől is elvágja, ami csupán egy másfajta dimenzió. Így hát, bár a macska, amely a láthatatlan lábakhoz dörgölőzött, kétségtelenül ugyanaz a macska volt, amit pár perce is látott, ugyanakkor nyilvánvalóan egy apróka kölyökcica is volt, meg egy kövér, félig vak, öreg jószág és minden egyéb fázis a kettő között. Mind egyszerre. Mivel kicsiben kezdte, úgy nézett ki, mint egy fehér, macskaforma répa, amely leírás mindaddig meg kell állja helyét, amíg valaki föl nem találja a megfelelő négydimenziós jelzőket.

A Halál csontkeze gyengéden megütögette Kvartély vállát.

NA GYERÜNK, FIAM.

— Semmit sem tehetek?

AZ ÉLET AZ ÉLŐKÉ. KÜLÖNBEN IS, NEKI ADTAD A BOTOD.

— Hát igen. Valóban.

A bábát Mállotviksz Nénének hívták. Foglalkozására nézvést boszorkány volt. Ez bevett dolognak számít a Kostetőn, és senkinek sincs egyetlen rossz szava sem a boszorkányokról. Legalábbis akkor nem, ha ugyanolyan alakkal szeretne reggel fölébredni, amilyennel este lefeküdt.

A kovács még mindig az esőt bámulta gyászosan, amikor a boszorkány újra lejött a lépcsőn, és kérges kezével megveregette a vállát.

A kovács fölnézett rá.

— Mit tegyek, Néne? — kérdezte, képtelenül arra, hogy kiszűrje hangjából az esengést.

— Mit csináltál a varázslóval?

— Kitettem a tüzelőraktárba. Jól tettem?

— Ideiglenesen megteszi — felelte a nő szaporán. — És most el kell égesd a botot!

Mindketten odafordultak és megbámulták a nehéz fütyköst, amit a kovács a műhely legsötétebb sarkába támasztott. Csaknem úgy tűnt, mintha visszabámulna.

— De hát varázslatos — suttogta a férfi.

— És?