Pontosan egy a millióhoz esélye volt annak, hogy akad valaki, aki figyel, vizsgálódik, a megfelelő eszközt keresi egy különleges feladathoz.

És ott volt Széltoló.

Majdhogynem túl könnyen ment.

Így hát Széltoló kinyitotta a szemét. Volt fölötte egy mennyezet; ha csak nem a padló volt az, ha igen, akkor bajban van.

Eddig rendben.

Óvatosan megtapogatta a felületet, amin feküdt. Szemcsés volt, igazából faszerű, benne visszamaradt szöglyukakkal. Amolyan emberi fajta felület.

A füle elfogta a tűz pattogását és egy bugyborékoló neszt, forrása ismeretlen.

Az orra, úgy érezve, hogy kihagyják az eseményekből, sietve jelentett némi kénkőfuvallatot.

Rendben. Szóval, akkor hol is van? Durva fapadlón fekszik egy tűzvilágította szobában valamivel, ami bugyog és kénes szagot bocsát ki. Valószerűtlen, álmatag állapotában a dedukció folyamata elégedettséggel öntötte el.

Mi más?

Ó, igen.

Kinyitotta a száját és sikított és sikított és sikított.

Ettől egy kicsit jobban érezte magát.

Egy darabig csak úgy feküdt. Emlékei kusza halmazából ágyban töltött reggelek emlékképe érkezett kisfiúkorából, amikor kétségbeesetten osztotta föl az időt egyre kisebb és kisebb egységekre, hogy halasztgassa a rettenetes pillanatot, amikor föl kell kelni és szembenézni az élet összes bújával-bajával, mint például, ebben az esetben, hogy kicsoda ő, hol van és miért van.

— Mi vagy te? — firtatta egy hang az öntudata peremén.

— Arra is sort akartam keríteni — motyogta Széltoló.

A szoba fókuszba ingadozott, amikor fölkönyökölt.

— Figyelmeztetlek — szólt a hang, ami látszólag az asztalból érkezett —, hogy számtalan nagy erejű amulett védelmez engem!

— Remek — válaszolta Széltoló —, bárcsak engem is!

A részletek kezdtek kikristályosodni a homályból.