Széltoló tekintete végigsöpört a padlón. Nyilvánvalóan ez volt az egyetlen söprés, amit a padló az utóbbi időben látott. Csak körülötte tisztították meg a padlót a törött üvegek és fölborult görebek szemetétől, hogy odakerülhessen…
Egy varázskör.
Szerfölött gondos munkának látszott. Akárki krétázta oda, világos, hogy nagyon is tudatában volt, hogy a kör célja kettéosztani a világegyetemet, a belülre meg a kívülre.
Széltoló, na persze, belül volt.
— Á! — mondta, ahogy a tehetetlen borzalom ismerős és csaknem vigasztaló érzése átcsapott rajta…
— Ünnepélyesen fölszólíttatol és elvarázsoltatol minden agresszív cselekedet elleniben, ó, poklok démona — szólalt meg a hang, Széltoló most jött rá, az asztal mögül.
— Jó, jó — vágta rá gyorsan Széltoló. — Felőlem ez teljesen rendben van. Ööö. Nem lehetséges, hogy icipici, apró kis tévedés történt, esetleg?
— El véled!
— Rendben! — felelte Széltoló. Kétségbeesetten körülnézett. — Hogyan?
— Ne hidd, hogy végzetembe csábíthatsz hazug nyelveddel, ó, Shamharoth sátánfajzata — közölte az asztal. — Jól ismerem a démonok módszereit. Engedelmeskedj minden parancsomnak, vagy visszaküldelek a fortyogó pokolba, ahonnan jöttél. Bocsánat, jövél. Valójában jövél vala. És komolyan mondom!
Az alak előlépett. Eléggé alacsony volt, s nagy részét bűvereklyék, amulettek és talizmánok tömkelege rejtette, melyek, még ha nem is hatékonyak a mágiával szemben, bizonyára megvédelmezték volna egy viszonylag eltökélt kardcsapástól. Szemüveget viselt meg egy kalapot hosszú oldalleffentyűkkel, amitől úgy nézett ki, mint egy rövidlátó spániel.