— Ez nem túl valószínű, nemdebár? — firtatta aggodalmasan a Kincstárnok. Az olyanok, akiknek papírja van arról, hogy két hónapig nagynénjüket látogatták, mindig idegesek lesznek, ha előkerülhetnek olyan emberek, akik tévesen azt hihetik, hogy ők nem is voltak látogatóban, és valami csalóka fénytörésnek köszönhetően azt gondolják, hogy látták őket olyasmiket csinálni, amiket nem csinálhattak, mivelhogy éppen a nagynénjüknél voltak.

AZ ESÉLYE EGY A MILLIÓHOZ — világosította föl a Halál. — PONTOSAN EGY-A-MILLIÓHOZ ESÉLYE VAN RÁ.

— Ó! — szólt a Kincstárnok hihetetlenül megkönnyebbülve. — Ó, egek! Milyen kár! — Határozottan fölvidult. — Na persze, ott az a szörnyű zaj. De, sajnos, meg vagyok győződve, hogy nem fog sokáig életben maradni.

AZ BIZONY ELŐFORDULHAT — felelte a Halál kifejezéstelenül. — ÁM BIZONYOS VAGYOK BENNE, HOGY NEM KÍVÁNNÁD, HOGY SZOKÁSOMMÁ VÁLJÉK DÖNTŐ NYILATKOZATOK KÖZZÉTÉTELE EBBEN A TÉMÁBAN.

— Dehogy! Nem, persze, hogy nem — vágta rá sietve a Kincstárnok. — Rendben. Hát, ezerszeres köszönet. Szegény fickó. Milyen nagy kár. Hát, nincs mit tenni. Talán filozofikusan kellene fölfognunk az ilyesmiket.

TALÁN AZT KELLENE TENNED.

— És jobb, ha nem tartunk föl tovább — tette hozzá udvariasan a Kincstárnok.

KÖSZÖNÖM.

— Istenek áldják!

VISZLÁT.

Valójában a zajongás abbamaradt pont reggeli előtt. Egyedül a Könyvtáros volt ettől boldogtalan. Széltoló a segéde és a barátja volt, és derék fickó, amikor banánhámozásra került a sor. Valamint páratlanul jó volt az elmenekülésben dolgok elől. Nem az a típus, vélte a Könyvtáros, akit könnyen el lehet kapni.

Valószínű, hogy a körülmények szokatlan összejátszása fordult elő.

Ez sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt.

Valóban a körülmények szokatlan összejátszása fordult elő.