Egyik remegő kezében kardot szorongatott. Abba olyan sok szigillumot véstek, hogy kezdett meghajlani.

— Fortyogó poklot mondtál? — kérdezte elhalóan Széltoló.

— Abszolúte! Ahol a gyötrelem és megkínzott kínok sikolyai…

— Igen, igen, már elég világossá tetted — vágott közbe Széltoló. — Csak, tudod, az a helyzet valójában, hogy nem vagyok démon. Szóval, ha lennél szíves kiengedni?

— Engem nem téveszt meg külső viseleted, démon — válaszolta az alak. Majd normálisabb hangon hozzáfűzte: — Különben is, a démonok mindig hazudnak. Közismert tény.

— Az lenne? — érdeklődött Széltoló, belekapaszkodva ebbe a szalmaszálba. — Akkor, ebben az esetben akkor… démon vagyok.

— Hohó! Szavaival elítélte saját magát!

— Figyelj, ezt nem kell eltűrnöm — jelentette ki Széltoló. — Nem tudom, ki vagy vagy mi ez az egész, de meg fogok inni egy pohárral, rendben?

Elindult, hogy kisétáljon a körből és megmerevedett a döbbenettől, amikor a rúnafeliratokból szikrák sisteregtek elő és a teste minden egyes porcikájába földelték maguk.

— Nem engedtettetik… nem engedtettik… nem engedtetik… — a démonidéző föladta. — Figyelj, nem léphetsz ki a körből, míg nem bocsátlak ki, érted? Úgy értem, nem szeretnék utálatos lenni, csak hát, ha kiengedlek a körből, képes leszel fölölteni a valódi alakod, és biztosra veszem, hogy az az alak szörnyen borzasztó. El véled! — tette hozzá, úgy érezve, hogy kicsúszott a helyes hangnemből.

— Rendben, elvéledelek. Elvéledelek — nyugtatta Széltoló, könyökét dörzsölve. — De akkor se vagyok démon.

— Hát akkor hogy lehet, hogy válaszoltál az idézésre? Fölteszem, történetesen épp a természetfölötti dimenziókon haladtál keresztül, mi?