— Valahogy úgy, azt hiszem. Az egész olyan homályos.

— Ugrasd a nénikéd, ennek szakálla van! — A szellemidéző egy könyvállványhoz támasztotta a kardját, amin egy kinyitott, könyvjelzőket csöpögtető, nagy könyv feküdt. Aztán bolondul dzsiggelni kezdett.

— Működött! — kiáltotta. — Hehe! — Elkapta Széltoló elszörnyedt tekintetét és megemberelte magát. Zavartan köhintett és odalépett a könyvállványhoz.

— Én tényleg nem vagyok… — kezdte Széltoló.

— Van az a listám valahol — jelentette ki az alak. — Lássuk csak. Ó, igen. Megparancsolom neked… úgy értem, néked… hogy, hah, teljesítsd három kívánságom. Igen. A világ királyságai fölötti uralmat akarom, találkozni akarok a valaha élt leggyönyörűbb nővel és örökké akarok élni. — Bátorító pillantást vetett Széltolóra.

— Mindössze? — csodálkozott Széltoló.

— Igen.

— Ó, semmiség — gúnyolódott Széltoló. — És aztán kimenőt kapok a nap további részére, rendben?

— És akarok egy láda aranyat is. Pillanatnyilag ennyi.

— Úgy látom, hogy ezt jól kifundáltad.

— Igen. El véled!

— Jó, jó. Csak… — Széltoló kapkodva gondolkozott, a fickó teljesen őrült, de karddal a kezében őrült, egyetlen esélyem, hogy lebeszélem róla a saját nyelvén — …csak, tudod, nem vagyok valami haj de kiváló démon és attól félek, az ilyenfajta megbízatások egy kissé meghaladják a képességeim, sajnálom. Annyit elvéledezhetsz, amennyit csak akarsz, de én ehhez kispályás vagyok.

Az apró alak kikukucskált szemüvege fölött.

— Értem — mondta mogorván. — Akkor mire lennél képes, mit gondolsz?

— Hát, ööö… — válaszolta Széltoló —, gondolom, le tudnék menni a boltba és hozhatnék neked egy csomag mentacukrot vagy valamit.

Csönd támadt.

— Tényleg nem tudod megcsinálni ezeket?

— Sajnálom. Figyelj, mondok valamit. Szépen elengedsz, és igazán hírét fogom terjeszteni, amikor visszakerülök… — Széltoló tétovázott. Amúgy meg hol a pokolban laknak a démonok? — Démonvárosba — egészítette ki reménykedve.