— He?

— Különben is, korábban soha nem volt bajunk kísértetekkel — állította a Témavezető Docens. — Varázslók nem szoktak kísérteni.

Az Arkrektor vigaszmorzsa után tapogatózott.

— Talán csak valami természeti jelenség — mondta. — Esetleg egy földalatti forrás moraja. Földmozgások, talán. Valami a csatornarendszerben. Nagyon fura zajokat tud csapni, tudjátok, amikor a szél megfelelő irányból fúj.

Hátradőlt és ragyogó mosolyt vetett rájuk.

A tanács többi tagja összenézett.

— A csatorna nem hangzik úgy, mint a futó lábak, Arkrektor — mutatott rá kimerülten a Kincstárnok.

— Hacsak nem fut benne a szennyvíz — vetette közbe a Témavezető Docens.

A Kincstárnok haragosan nézett rá. Épp a kádban ült, amikor a láthatatlan sikoltozó valami átrobogott a szobáján. Nem olyan élmény volt, amit szeretett volna újra átélni.

Az Arkrektor odabiccentett neki.

— Hát akkor, ez el van intézve — jelentette ki és álomba merült.

A Kincstárnok némán nézte. Aztán levette az öregember kalapját és gyöngéden a feje alá tuszkolta.

— Nos? — érdeklődött elcsigázottan. — Van valakinek javaslata?

A Könyvtáros föltette a kezét.

— Úúúk! — mondta.

— Igen, remek, derék legény — felelte a Kincstárnok könnyedén. — Valaki másnak?

Az orángután szúrósan rámeredt, míg a többi varázsló a fejét rázta.

— Ez rengés a valóság szövedékében — nyilatkozta a Témavezető Docens. — Az bizony, nem más.

— Na és akkor, mit kellene tegyünk vele?

— Fogalmam sincs. Hacsak meg nem próbálkozunk az ősi…

— Ó, ne — tiltakozott a Kincstárnok. — Ki ne mondd! Kérlek! Túlságosan is veszélyes…

A szavait sikoly szakította félbe, ami a terem távolabbi végén kezdődött és végigdopplerezett az asztalon, számos futó láb hangjának kíséretében. A varázslók lebuktak a fölborított székek szétszórtságába.

A gyertyalángok hosszú, vékony, oktarin fénynyelvecskékké nyúltak, mielőtt kialudtak.