Aztán csönd támadt, az a különleges fajta, amit csak a tényleg nagyon kellemetlen zaj után kapsz.

És a Kincstárnok kijelentette: — Na jó, beadom a derekam. Meg fogjuk kísérelni az AshkEnte rítust.

Ez a legkomolyabb rituálé, amit csak nyolc varázsló elvégezhet. Megidézi a Halált, aki természetesen mindent tud, ami bárhol történik.

És persze vonakodva végzik, mert a rangidős varázslók általában nagyon öregek és jobb' szeretnék, ha semmi olyat nem kellene tenniük, ami rájuk irányítja a Halál figyelmét.

Éjfélkor került rá sor az Egyetem Nagycsarnokában, füstölők, gyertyatartók, rúnafeliratok és varázskörök sokasága közepette, melyek közül szigorúan véve egyik sem volt szükséges, ám a varázslók jobban érezték maguk tőlük. Varázslat lobbant, elkántálták a kántálásokat, híven idézték a megidézéseket.

A varázslók a mágikus nyolcszögbe bámultak, amely csökönyösen üres maradt. Kis idő múlva a körben álló, köntösbe bújt alakok mormolni kezdtek maguk között.

— Valamit biztos rosszul csináltunk.

— Úúúk.

— Lehet, hogy Ő nincs otthon.

— Vagy dolga van…

— Gondoljátok, hogy föladhatjuk és visszamehetünk aludni?

KIRE VÁRUNK, VALÓJÁBAN?

A Kincstárnok lassan odafordult a mellette álló alakhoz. Az ember mindig fölismeri egy varázsló köntösét; flitterekkel, szigillumokkal, prémmel és csipkével van fölcicomázva és általában jelentékeny mennyiségű varázsló található benne. Ez a köntös azonban nagyon fekete volt. A szövet úgy nézett ki, mint amit strapabíró minőségéért választottak. És a tulajdonosa is. Úgy nézett ki, hogy ha írna egy diétáskönyvet, az biztos bestseller lenne.

A Halál az udvarias érdeklődés kifejezésével szemlélte a nyolcszöget.

— Ööö — szólalt meg a Kincstárnok. — Az a helyzet, valójában, hogy, ööö, magának ott belül kellene lennie.