A dübörgés, ami mindig betöltötte a levegőt, itt, kilométerekre a vízeséstől, úgy hangzott, mint valami kórusmű. Csak képzelődik, vagy tényleg állandó remegést érez a talajban, ami felkúszik a csontjaiba?

Feliz kinyitott egy pajtát. Több időszökkenő állt odabenn, amelyek halványan emlékeztettek kerék nélküli, kétüléses motorra. Antigrav meghajtásúak voltak, és sokezer évet képesek voltak átugrani. (Őket és mostani utasaikat teherszállító fülkékben hozták ide.) A lány gépen felvevőkészülék is volt. Tom nem tudta őt meggyőzni arról, hogy túlterheli vele a gépet, és tudta, a lány sosem bocsátana meg, ha az orra alá dörgölné. Everardnak szóló meghívása — ő a rangidős tiszt itt, bár csak vakációzik — hogy tartson velük, abban a reményben született, hogy a feljebbvaló meglátja a rakományt, és megparancsolja a lánynak, hogy az asszisztensével vitesse legalább egy részét.

A lány nyeregbe pattant.

— Gyerünk! — jelentette ki. — Már öreg a reggel.

Tom is felszállt a gépére, és megérintett egy kapcsolót. Mindketten kifelé siklottak, aztán felemelkedtek. A sasok repülésének magasságában megállapodtak, és dél fele fordultak, ahol a Folyó Óceán a Világ Közepébe omlott. Ezt a látóhatárt mindig homályos ködfal takarta, ezüstfüst az azúrkékség előtt. Amikor valaki közelebb ment, a falak a feje fölé borultak. Továbbhaladva szürkén kavargott az univerzum, ahogy rázta a dübörgés, míg a víz lezúdult a sziklákon és beleveszett az iszapba. A hideg sóköd olyan sűrű volt, hogy egy-két percnél tovább már veszélyes volt belélegezni.

A magasból a látvány még félelmetesebb volt. Onnan egy geológiai kor végét láthatta az ember. Másfélmillió évig a Földközi Medence kiszáradt sivatag volt. Most Herkules Kapui nyitva álltak, és az Atlanti óceán betört.

Ennek az áramlásnak a szelében nézett Nomura nyugatra a nyugtalan, zajló és habos víztömegre.