Szivárvány karéja húzódott végig a párafelhőn. Ebben a magasságban a zaj csak tompa malom-zakatolásnak hangzott. Nomura tisztán hallotta Feliz hangját a rádiójából, amikor a lány megállt és felemelte a kezét.
— Állj. Csinálok egy pár felvételt, mielőtt tovább megyünk.
— Nincs már elég? — kérdezte Tom.
A lány hangja ellágyult.
— Hogyan is lehetne elég ebből a csodából?
Tom szíve megdobbant. Nem harcos-nő, aki uralkodásra született. Gyerekkora és egyes tulajdonságai ellenére sem az. Érzi a félelmetest, a szépséget, igen, isten működő érzékeit…
Magában szárazon elvigyorodott. Jobban is teszi!
Végül is az volt a lány feladata, hogy minden érzékre kiterjedő felvételeket készítsen az egészről a kezdetétől egészen addig a napig, amikor majd úgy száz év múlva a medence megtelik és a tenger nyugodtan hullámzik majd ott, ahol valaha Odüsszeusz fog hajózni. Ez hónapokat vesz el a saját idejéből (és az enyémből is, kérem, az enyémből is). Az Őrjáratból mindenki látni akarta ezt a csodát: a toborzásnál előfeltétel volt a kalandvágy. De nem volt megoldható, hogy mindenki lejöjjön és egyetlen ilyen szűk időrésbe zsúfolódjon be. A legtöbben csak megbízással tudtak idejönni. A főnökök általában jelentős művészeket küldtek ide, hogy azok a maguk módján megéljek az eseményt, aztán átadják a többieknek. Nomurának eszébe jutott a saját meglepetése amikor kinevezték a lány segítőjének. Az amúgy is emberhiánnyal küzdő Őrjárat meg művészek pátyolgatását is megengedheti magának?