A víz ijesztő könnyedséggel bukott át az új torlaszon. Palackzöld habok a sötétlő sziklak és a kontinensek gyér füve ellen. A szárazföld hegyei tüzet okádtak, lábuknál párafelhő gomolygott az állandó szelek hátán. Túlnan kék szőnyeg nyúlt el, egy tó, melynek folyói kanyonokat vájtak a lúgos ragyogásba, a porba, a kemence-forró vidékbe, amit tengerre akarnak változtatni.

Minden dübörgött, dongott és remegett Feliz megint megállt, Nomura pedig melléje húzódott. Magasan voltak, a levegő csípősen remegett körülöttük.

— Ma — mondta a lány — a puszta méreteket akarom megragadni. Közel megyek a tetejéhez, útközben veszem fel, aztán lefelé.

— Ne menj túl közel — figyelmeztette Tom.

A lány felszegte a fejét.

— Azt majd én ítélem meg.

— Ó, én… én nem akarlak irányítgatni, vagy ilyesmi. — Jobb is, plebejus és férfi létemre. — Csak szívességből tedd meg, kérlek… — Nomurát kétségbeejtette saját idétlen beszéde. —…légy óvatos. Tudod, fontos vagy nekem.

A lány mosolya, mint a felsütő nap. Biztonsági szíjaira hagyatkozva kidőlt, hogy megfogja a fiú kezét.

— Köszönöm, Tom — Aztán elkomorodott. — A hozzád hasonló férfiak miatt kezdem megérteni, mi a rossz abban a korban, ahonnan jöttem.

Gyakran beszélt vele ilyen kedvesen: ami azt illeti, szinte mindig. Ha igazán katona lett volna, semmiféle kedvesség miatt nem maradt volna ébren este. Tom azon tűnődött, hogy vajon akkor szeretett-e bele, amikor először észrevette, hogy a lány milyen tudatosan törekszik arra, hogy egyenlőként bánjon vele. Nem volt könnyű neki, hisz majdnem olyan újonc volt az Őrjáratnál, mint Tom — nem könnyebb, mint a többi kor férfiainak elhinni azt, teljes szívükkel, hogy a lánynak ugyanolyan képességei vannak, mint nekik, és helyes, hogy ezeket teljesen ki is használja.