Azért beszélt, hogy elvonja a figyelmet, amíg előhúzza a pisztolyát.

Gyorsan és simán.

Ám az egész mégis úgy sült el, mintha lassított felvételen mozogna.

Kerk Pyrrus mozdulatlanul állt, amíg a fegyver fel nem tűnt, s feléje nem lendült. Ám ekkor, szinte a legutolsó pillanatban cselekedett. A mozdulatát szemmel nem lehetett követni. Egyik pillanatban a pisztolya még a tokjában nyugodott — a következőben a csöve Jason szeme közé irányult. Egy randa, súlyos mordály, itt-ott rozsdafoltokkal, melyek bőséges használatra utaltak.

Jason tudta, ha az ő fegyvere csak egy ujjnyit is feljebb emelkedik, halott ember. Óvatosan eldobta a fegyverét, s haragudott magára, amiért fegyverhez nyúlt fortélyok helyett. Kerk ugyanolyan könnyedséggel juttatta vissza a pisztolyát a tokjába, mint ahogyan előrántotta.

— Na, most talán ezt már hagyhatjuk — vélte Kerk. — Térjünk rá az üzletre!

Jason nagyot kortyolt a poharából, hogy kissé helyrebillentse az önbecsülését. Gyorsan bánt a fegyverrel — az élete nemegyszer ezen múlott —, most fordult vele először, hogy megelőzték. Csak úgy lazán, mintegy visszakézből, és ez még inkább bosszantotta.

— Nem készültem arra, hogy üzletet kössek — mondta savanyúan. — Kikapcsolódni jöttem Cassyliába, eltávolodni kissé a melótól.

— Ne szédítsük egymást, dinAlt — reccsent rá Kerk türelmetlenül. — Soha életében nem űzött becsületes foglalkozást. Maga hivatásos szerencsejátékos, és ez az oka, amiért felkerestem.

Jason magába fojtotta haragját, és a pisztolyát a dívány túlsó végére lökte, hogy még csak véletlenül se csábítsa öngyilkosságra. Biztos volt benne, hogy Cassyiliában senki sem ismeri, és már alig várta azt a pillanatot, amikor bankot robbant a Casinóban. Arra azonban még várni kell. Úgy tűnik, ez a díjbirkózó mindenre tudja a választ. Hadd fejtegesse csak egy darabig a terveit, lássuk, hová vezet.