A nap már lehanyatlott a nyugati hegyek mögött, és a hosszúra nyúlt árnyékok még félelmetesebbé tették a látványt. Bardovy, az expedíció vezetője parancsokat osztogatott a kommunikátoron keresztül. Az orvosok és ápolók gyorsan elkülönítették a sebesülteket a halottaktól. Ekkor megint villogni kezdett a vészjelző lámpa. Az egyik őrszem azt kiabálta, hogy a támadók ismét fenyegetően gyülekeznek.

— Tüzeljetek a sugárágyúkkal! — adta ki az utasítást dühödten a parancsnok. — Ne kíméljétek őket!

A sugárágyúk tüze kíméletlenül felperzselte a tábor előtti területet. De azt nem vették észre, hogy itt csupán színlelt támadás történt, és a fő csapást az ellenség a másik kapura méri. Csak akkor döbbentek rá tévedésükre, amikor a behemót állatok áttörték a kerítést, és legázolták a tábort. De akkor már túl késő volt…

— Zárjátok le a kapukat! — kiáltotta az űrhajó pilótája a biztonságot adó fülkéből, miközben becsukta a légzsilipeket. A képernyőkön látta, amint a támadók elözönlik a tábort, és mindenkit lemészárolnak. Tudta, hogy a zsilipek lezárásával egyetlen társának sem adott esélyt a menekülésre.

A támadók újabb rohama érte el a kerítést, az elsők elpusztultak a nagyfeszültségű áramtól. A többiek átgázoltak rajtuk, és végeláthatatlan áradatként hömpölyögtek a táborba. Elözönlötték és megsemmisítették a tábort.

— Itt Weiks másodpilóta beszél — szólt a mikrofonba Weiks. — Ki a rangidős tiszt a hajón?

Sokáig várt, de senki sem jelentkezett. Akkor a rádióshoz fordult, és komor hangon megkérdezte.

— Hányan vannak a fedélzeten?

— Tizenheten — felelte vonakodva a rádiós. Átfutotta a listát, amit a fiú elé tett, azután kiadta a parancsot.

— Itt a parancsnoki híd. Úgy tűnik, én vagyok a rangidős tiszt. Készítsék fel a hajtóműveket az indulásra!

— Nem segítünk nekik…? — hallatszott egy hang az interkomban. — Egyszerűen itt hagyjuk őket?